TURIKARI68 blogja
Örök kelepce.
Vajon szülhet életet a halál?
Az a molekula a suta.
Mely lépre csal s vélem élve hal
Ha még egyszer megtalál.
S milyen csodás is az univerzum hisz,
Mindent összetart mára kis szénatom,
Hol létezni kötelező, de az élet mégis árva, s néha lom!
Egy örök kelepce az anyag, mint lecke feladva, meglepve reád száll a teher,
Mint porzóméh ragadva a virágra.
A tejút akár egy korzó, ahol fogan az ige,
Majd ide pottyanva folyton e világra.
Nézd, amott vannak a mennyek! Valahol anyám,
És még egyszer senki kedvéért ki nem hagynám most,
Mer, itt van bennem ez a hit,
S jóságért kalapol valahol e buborék alatt az eklézsián doszt!
De mindennek van egy sötétoldala a csillagok mögött
Enyém az, hogy szeretlek ó istenem! Anyám!
Most itthon vagyok, vagy hazamenjek?
Pedig mindenütt ott vagy az égbolton
S emelve eme színpadon sötétségem fénypontját én is,
Melyikünk a valódi éned?
Ha csábítasz a jóra, aztán folyton számon kéred, mintha el se hinnéd!
Én mégis úgy félek porrá lenni arra az útra rámenni ismét.
Gic/ 2023/11/19.
Az én bábelom.
Már a síromba feledten,
Hanyatt homlok hamvadtan.
Hogy felettem még zümmög, lélegzik a rét,
Hol gyökerén az anyaföld még néha hozzámért
Itt éltem, lézengtem én nyamvadtan.
Te Oroszi! Te voltál az én bábelom
Hol emlőben savanyodott meg nekem itt az anyatej,
De őriz a hely, ha valamit is számit szépen.
Mit fejt az idő ízületes ujjaival lyukas garasért
Mely ajkamhoz épphogy odaért! De már akkor sehol se voltál
Aznap is csak ültem, s téged hallgattalak volna egy sámli széken.
És már alig emlékszem feledésbe szőtten,
De e betűkből hintett morzsákon nőttem,
Arra eszmélve, hogy elmém így imádva téged,
Néked mondatokat alkot.
A költészet lett a lelkészem, hozzá s hozzád kötődve, folyton álmokat fonnék,
S onnét félmeztelen felhőkbe enged képzelni alakod.
De bánt a dolog, mért nem szólhatok, csak alkossak?
Te ott vagy pedig, s én kitudja, meddig itt maradok,
Miután e világ eleget tagad!
Majd pallosnak szájukra vetnek a magyarok,
Tán életre kelek, mint egy szólam!
A létezés nem lesz szimultán, és kinyílik az égis
S hogy én ki voltam? Elmondod majd te magad.
Gic/ 2023/11/27.
Nekem gyújtott csillagom.
Hej, teremtőm kérlek, gyere, jöjj s ölelj még ma!
E fejfa temetőm testén már játék a bölcső.
A lélek lidérc, az anyag cinkos,
S kár hogy a fájdalom folyton felszakadón varr!
Hamar szent lesz a cél akkor is, ha az eszköz piszkos emberöltő.
Ez az az agyag ki belőlem vályogot…
S anyámnak árnyékot vetett, téged keresett.
Itt hol szerelemmel csalt meg a mohó ifjúság,
Ímhol ahol a vér pezsgett, majd alvadt,
És e test korcsosodva hamvadt hosszú álomba, de azért is szeretett.
Talán eltévedtem néha én a léha,
Mert a vaksötétben,
Nem leltem nekem gyújtott csillagom.
Nem figyel, így hogy rejtsem el sejtem foszló bűzét,
Ha nálad büszkén megjelennek emlékeim, s benne virágporos mirtusz illatom.
Nem marad utánam akkor, csak por,
Senki ki nyomomra bottal ütne.
Belém harap e csönd, a fekete lyuk, ha enni kap,
És reá sem hederít a madárfüttyre.
Gic/ 2023/11/14.
Ha hiszed, ha nem.
Csak óvatosan a légzéssel,
Mert ha mellre szívod egyszer a levegőt!
Nem tudsz mit kezdeni az érzéssel,
És utálni fogod érte a megváltó temetőt.
Te ott, győzködöd majd magad,
Nem baj, ha a vér többé már nem spriccel, ragad az ökölbe,
De azért kár, mert a szerelem sem maradt örökre, e méregből egy icce!
Csak a csalódás pedig, együtt sétáltunk néha karöltve,
Áh! De nem is biztos, hogy az ember ennél többre hivatott.
Csak a test lesz útközben olyan piszkos, a köldök, a tapintás eleven az,
Mi e földhöz ragaszt, mert úgy fogant
Süketen várod a harsonaszót, a hit, lélekben átitatott!
Beképzeled, hogy segít a kaparás, de nem enged, el hiába kéred a kotorék,
Meg találni az élni akarás melegit ha minden teremtett lélek nyomorék!
De hátha meghallja valaki s felsegít a csöndről csendben.
És többé nem lesz oly bátor a halál! Hogy leválaszt az emlőről
Hogy megébredsz, mert biztos csak elájultál, de csak egy úr szolgál!
Pokolban és mennyben.
Gic/ 2023/11/08.
Veled.
Engem nem kell drága, hogy teljesen megérts,
Csak ne felejts, néha jöjj és kísérts,
Simulj hozzám lágyan, mint tótükréhez a bársonyszél.
Úgy érzem, te voltál minden vágyam, állj ki értem bátran,
Szíved a legszebb hely ahonnét rálátok e gonosz világra
Most, ahogy megtanítasz mosolyogni a fájdalmon
Mielőtt háborgó lelkem a mélyből útra kél.
Veled ifjúnak érzem magam én, az ezeréves magyar búbánat
Otthonra csábít a szíved, az illatod éden,
De te csak őrködj, betűim felett mit nem tett meg a kor, maradj ébren,
Te, ki őszintén mondta: szeretlek!
S ha meglelem az utam, s istent az égben,
Földre hullának velem majd a csillagok s a világegyetem
Én bizony egyetlenem akkor megkereslek.
Gic/ 2023/11/08.