TURIKARI68 blogja

 

 

Íme, nyitott könyv lett az életem,

Melynek a módját is megadtam.

Templomokban a bűnbocsánatot, ha kérhettem,

Hiába mert az ember előtt mindent letagadtam.

 

 

S amíg az írástudók boncolnak,

A szavaimban hibát keresnek.

Hol már-már néha szent vagyok,

De hahó! Voltam én bizony sokszor eretnek.

 

 

Ezért mindennap eljött az ima ideje,

S amihez e sors léha korcs lett, most megteszem!

Hogy bevalljam én is loptam, csaltam, s hazudtam,

És ez az ember, néha állat volt, néha nem!

 

 

Mert olykor tévedtem, de anyám minden bűnöm alól feloldozott,

Istenem, még élhettem engem, a bolondot! Tán nem hasztalan.

Ahogy hullok vissza a porba,

De hiába vetnek ismét, ha e lét folyton magtalan.

 

Oroszi/ 2022/11/13.

 

 

Egy csapat levél bandázik utánam,

A szeles utcát teli zihálva.

Nem gondol rám a hazám,

Jaj, anyám mért hoztál neki a világra.

 

 

Holnap tán, a porban hever velem a mihaszna idő,

Mint ősz végén egy ízeltlábúval.

S elnyel a határ e nagy búval,

Habár letépett lepkeszárnyimmal még játszik a tekintet fentről, mint egy bábuval.

 

 

Ott sántikálok gyakran a horizonton,

Vissza visszaesve, úgy tűnik nem ment meg az ész.

S majd az olvasó elképzel valahogy magának,

Mielőtt még a sorokba örökre nyomom vész.

 

 

De a tűzhely mely odabent sír,

Tán az-az otthon melege.

Melynek sohasem lesz belőlem úgy,

Mint nekem a világból elege.

 

 

Mert oly fennkölt,

S te fogsz engem meggyógyítani te drága anyaföld!

Leszek manna tán egy idő múlva, mit visszahullva, jóllakva megesztek,

Drága kenyér.

Ha eljön a nap anyám! Az elsőszülöttekér.

 

Gic/ 2022/11/02.

 

 

Egy skatulyába zárt végzet,

Világ van odabent.

Melyet senkise lát, vagy nézhet,

Nyikorgó szekrényajtókkal, hallgat róla a dohos csend.

 

 

 

Gyakran benyit a fény, a depresszív valóságból,

S mindent tagad.

Mégis itt megnyugodni jó, hol ütöttek vertek egykor rég,

Tán te is jól érzed még magad.

 

 

Eltűntek a kincsnek hitt,

Széthordott anyagi javak.

Itt nem maradt már semmi más,

Csak az ártatlan tolvajok meg a szavak.

 

 

Kisemmizet álmok megtestesülve a poros légben,

Szépen kapkodnak a lét után a bolondok.

Szegény megbocsátásra váró,

Kiátkozott avatatlan boldogok.

 

 

A nagy igazság valahol duzzog,

S ha egyszer megszólal, azt mondja, „nekem nősz nagyra szentem” s bánatom.

Miközben a sarokban térdem alatt anyám tenyeréből vetett,

Kukoricaszem a fájdalom.

 

Oroszi/2022/ 10/22.

 

 

 

 

Istenem mintha nem is lennék igaz,

Hogy itt vagyok.

Egy fonálon ereszkedve le lóg elém a hold,

És himbálóznak a deres csillagok.

 

 

S ha rád nézek álmélkodva,

Csak odarajzolt levél vagyok, kit, megcsípnek a fagyok.

Te eljössz majd, mint az ősz lombot rázni,

Nézd! Hisz már csak vacak önmagam árnyéka vagyok.

 

 

Akár a gyertyaláng,

Kapkodok oda fel utánad levegőért a sötétbe.

Mikor jössz az első szülöttekért!

Hogy ringass el lágyan e mindenség ölébe.

 

 

Hisz utazók vagyunk s meg kell akkor érteni,

Hogy jő a halál egyszer.

S ha megjelenik a neuron,

Csődöt mond minden, mi összetart e sok katyvasz vegyszer.

 

Gic/ 2022/10/21

 

 

Eltemetem én a bánatom örökre,

El én, hogy többé ne lássa meg senki.

De ha köddé válok e rögökre borulva,

Sírva fogok hazamenni.

 

 

Még el nem ment, én nem is gondoltam,

Teremtőm merengőn a halálra.

Csak reád, és a sártóból, ha visszajön,

Édesapám magára.

 

 

Ha elaszom én is, e csend öltöztessen fel,

Ha fél befogni a számat.

Ahogy mellkasom telefolyik, földel,

Tán csak a szó lesz, ami onnan fölkel  

Suttog, mint az szél és a betű feltámad.

 

Oroszi/ 2022/10/08. A Somló alatt.