TURIKARI68 blogja

 

Csak ez a világ válasz el tőled,

Ez érzelmekbe fulladó sors.

Hol lelkem nemes lett,

A testem satnya, suta korcs.

 

E frigyben volt rejtekem akkor,

S itt a kor csak uszadéknak tartott.

De így lehettem a két véglet, egy utazó,

Ki a Sztüx folyón soha nem érhet partot.

 

Voltam itt szerelmes ifjú kezében virág, forró csoki, amit iszol,

Szó, amelyet még nem hallott meg ez a világ, oly törékenyen!

Zivatar megcsalatva szemed gödrén,

Megannyiszor töménytelen.

 

Apró kis mécses milliárd csillagközt,

Egy teremtő fényhozó az éjben.

Csalóka méhed fulladó magomnak e hazán temető,

Hol csak itt voltam, de egyedül, s igazán mélyen.  

 

Gic/ 2022/05/03.

 

Titokban írja e pár sort a dráma,

Mintha valami bűn volna mára a szó itt bent!

Pedig a boldogság méregdrága kincs mit a szív ritkán költ el.

És ahogy én mondom, még idéz ez más kort is,

Mert ajkamat, melyet líra fent,

Megtelik, egyszer csak csönddel.

 

 

Hol gondolatolvasó volt az isten,

Sugallta minden bűnöm előre hamar.

Amiért az ember aztán kénytelen fizetni, ha elköveti,

Mert valamit tőle még kérni is akar.

 

 

Lelkem hát, mint az ószeres várt,

És szívem, ahogy ég, ver, s oly hevesen járt, néha azért hazavitt.

Bekopogtatva hozzád, ha lennél szíves!

S e teherből elveszel még valamit.

 

 

Mielőtt még visszahullok az atomokba,

Gondolnom kell, mindazokra a betűkre, sorokra, melyekben égek.

Melyekkel dülöngélek, mint a kéve, s hasadnom kell újra s újra,

 Azt sugározva feléd, hogy szeretlek!

De ezzel soha nem véve meg téged.

 

Hisz te adtad te kerekítetted néha szögletesre őket,

Csak a léha lusta sors nem adott még időt nekem a merengőnek.

Beteljesedni, vagy megvárni, hogy lehessen belőlem bármi,

Odaadott az éhes temetőnek.

 

Gic / 2022/04/28.

 

Amikor majd mennem kell,

Azon a napon.

A csend, ha nem is felel viszont,

Én akkor is veszem a kalapom.

 

Ha egyszer megtörténik,

Csak úgy, mint ahogy bennem e szerelem teremt, és öl!

Ahogy a halál is csak egy állomás lesz,

S aztán te pottyansz felém az égből.

 

Hisz ismertük egymást még régről,

Születésem előtt most már biztos, hogy láttalak.

Ahogy visszaköszöntél babám szeméből szerelmesen,

Őt ölelve, téged is vártalak.

 

S mi is lehetne neked még,

Annál is csuda könnyedebb.

Hogy életre keltesz engem,

Kit elrejt a puha gyep.

 

Ám de lehet a lírának így lett kerek a sorsom,

Abban a hitben, ahogy felettem a csend őrködött.

Az írások szerin majd akár egy isten,

Anyám a te ördögöd.

 

Gic/2022/ 04/ 15.

 

Kinek sírjam hát el bánatom,

Nézd, itt vagyok, egyedül s már a kutya sem kísérget.

Egy árnyék vagyok, ki támaszkodik a fának,

S a mának e szellem, úgy tűnhet egy kísértet.

 

Egyedül! Pedig fűszál a réten,

Kihez nem hajol, oda pittyed puha csókja.

Ó ha!  De leheleted nem vert volna eret belém,

Most nem lennék e világ bókja.

 

Vártalak pedig s csak dobált az élet,

Mint szél a puha avart vidéken kényére, kedvére már.

Te haldokló csillag, fényeddel hátha még belém botlasz s megszólítasz,

Mint egy idegent az erdőben kujtorgó napsugár.

 

Alig hogy elkezdtem álmodni a tudat alatt,

Ím, de hát ennyi ez? Ennyit is ért!

Megébredve eszmélek csak,

Meg kell halni egy vacak kis semmiért.

 

Mert van, amiről nem lehet beszélni,

Szinte szavakba önteni sem.

Az alázat, amivel szeretem a hazám, s az ám! Az a bánat mely kísérget,

Hogy ő sem boldog, amivel lassan megöregszem.

 

Hol keresselek? Vagy mit áldozzak fel magamból,

Amit az élők még csak nem is sejtenek.

Amit harsog utánam száz torok,

És nem felejtenek.

 

Gic/ 2022/04/10.

 

 

Éjjel kettő volt, fényesen sütött a hold,

Benne virágzott a galagonya.

A sehonnai idő meg megállt az órán neked örökre,

Még a másodpercmutató azért még sietett volna valahova.

 

A hajnal többé nem veri félre, a szomszéd kakas hangját,

S az erdőbe is hiába roppan az ág, egy ideje már utánad kutatnak.

Tán valami gyulladás, vagy láz,

De lehet csak az öregedés, ami rág, esett neki szuvas fogadnak.

 

Már méhe döngött pedig a csalán felett,

Itt kujtorgott a kikelet, s a fű élénkzöld.

Napsugár jár ott, hol puha az avar, a fák hegyén lanyha szellő kavar,

S a fészkekben  kismadár költ.

 

Hiába hullnak könnyeim,

Én ide feltámasztani kevés vagyok.

Az élet visszaszökött veled a sírba, és ahogy te,

Ők sem lesznek többé csírba, mint a befulladt magok.

 

Egyedül rovom tovább az utat,

Donna Bella kiskutyám emlékeddel kísértesz.

Csak derengek utánad, akár a sarki fény,

Rejteget bennünk, mint valami lidércet.

 

Tyutyek bogár cica után, ma Bella kutyus is itt hagyott bennünket.

Béke poraira.

Gic/2022/ 04/04.