Voltál s lettél csalódás.

Én az érzelmeim rabja vagyok,

Te félelmeidé voltál.

Egy burokban élsz, kéreg alatt dobog  szíved mint a földé,

Melyben szerelem sose volt talán.

Mindened megvan ami csábít,

Tekinteted akár az ég, ajkadon madárdal.

De becsapódik az ember ha elhisz,

Mindent amit lát, vagy hall.

Meríteni akartam ebből,

A csalóka csodádból.

De alig beléd kortyoltam egy jót,

Mint a verebek, az eső utáni pocsolyából.

Fodrot vetettem e tükörben, mely nem szaladt velem a partig.

Fulladni vittél engem, s tiszta álmaim,

Kiknek hangjuk már alig alig hallik.  

Te teremtettél magadnak,

Mint rekkenő hőség a délibábot.

Aztán csak merengtem utánad,

Ahogy váladra csapva hajad, eltűntek veled a délutánok.