Volt amikor.

 

 

Odáig süllyedtem a minap érte,

Hogy nem bírtam ki szavak nélkül sokáig.

Habár tellett itt bent, mint a levegő bűntelen,

De lopva kellett írnom sokszor, mint aki fél, hogy kikap,

Akár a kamasz, aki dohányzik.

 

Anno ceruzát becéztek vézna ujjaim,

Benéztek a vonal alá, mint a hangjegykulcsok,

Mintha egy gerendát cipelne ujjbegyem s roskatag vásik.

Ám, most ha vagy, én bejárom a szamárfüles lapot ismét,

Pincétől a padlásig.

 

Így lett minden betű jó tanárom,

Az együgyű baki, a szögletes kerek.

Nincs is az óta más barátom,

Aki, naphosszat velem tekereg.

 

Oroszi/ 2025/03 /09.

Emlékül Millei Károlynénak, aki megtanított írni.