Vérvonal.

 

A kóbor szellő, mint a szóbeszéd úgy járja az erdőt,

Suhanva a tűlevélen, ott fütyül az odvas fába.

Alig állunk ellen ez üledéken már Nimród,

Eltűnünk tán holnap utánad az Orionon,  de lehet, hogy még máma.

 

A távolban kis falucskák a Magyar tengerbe, mint ahogy a halacskák ívnak,

Bennük templomtornyokkal kongva, imára hívnak!

Mikor a lélek pont szárnyat bont, de hiába ha néki a fuvola is csak könyörög, maradásra pedig, vonó rí hegedül.

Itt vagyok, hát te magányos halál te cimbalom gyere, gyönyörűm te se legyél egyedül.

 

Szívemben az ezeréves múlt dobog, mint sok csalóka szerelem s vesztes csata,

Ahogy a szkíta szarvas pata anyaföldet dagaszt.

Ím hova kergettek hát e mohán fiai enének!

Ne fuss tovább mi a fenének! Ha nem érjük meg a tavaszt.

 

De kinyílik majd velem a talon, s megkerülök neked, mint etalon,

Mint szalmakazalból a tű.

Befoltozni a haza sikolyait,

Mit ütött a golyó, vagy kimarta a sok elfojtott düh.

 

Mert vannak itt még elvarratlan szálak, csonka hazámból lógnak a fércek,

Mit tartanak azért, összefognak valahogy, ahogy a bércek körbeérnek, mint egy vonal.

Nekem mennem kell most tovább, mert itt e sors nem is lehetne velem mostohább!

De úgy is kibukik velem valahol a vérvonal.

 

Gic/ 2022/01/21