Tyutyek bogár kilenc élete

 

Valami volt a levegőbe, úszott az égen, mintha fátyolfelhő lett volna.

Az embernek olyan érzése volt, mintha egy mély tó fenekéről nézett volna felfelé,

És onnét látta volna, ahogy fodrozódik a víz, ahogy suhannak el a feje felett a madarak rajba verődve, mint a halak.

De az is lehet, sokat ittam! S még egy kicsit levegőznöm kellene s elszívnom a maradék szivaromat,

Aminek most harmadjára álltam neki.

Azon is sokat törtem a fejem, mért pont Gicre kellet nekem kastélyt építenem.

Igaz jobbágy volt bőven, és a szebbnél szebb cselédlányok néha, úgy elvették az eszemet, hogy az ember macskája csak úgy kapkodta a fejét. Játszottak velem, mint az egerek, pedig fordítva kellet volna történnie.

Odabent nagyban ált a bál, a kastélyt avattuk fel a hölgyek fele már legyezővel csapta a szelet magának, a másik felének meg már a férfiak, ahogy pörgették őket.

A maradék fele meg beletörődve nézte árgus szemekkel vigyázta leste, hogy azok a bizonyos mohó kezek, ne tévedjenek illetéktelen helyekre. Ezek általában nagynénik, vagy a rokonsághoz tartozó idősebb hölgyek voltak, akik valószínűleg meg voltak kenve már hájjal, mit ujjévkor a diós kráfli.

Tudták, hogy megy ez, s valószínűleg mikor elkeltek a halpiacon, ők is keresték a kiskapukat,

Ezért vigyázták ők a annyira a fiatal hölgyek erényeit, de közben azért biztosra veszem, hogy eladták volna magukat az ördögnek.

Na, még egy utolsó slukk, a csutorából, aminek a füstjét felfelé fújtam. S akkor vettem csak észre, hogy van egy kuvik is a közeli jegenyefán.

Ami már vagy előttem is ott élt, vagy a lámpafénye csalta ide! De mivel telihold is volt, úgy tűnt, mintha valamiféle összefüggés lett volna közöttük.

Már csak abban reménykedtem, hogy nem halálbagoly, mert egy kicsit azért babonás is vagyok.

Huhogva szólított a bagoly, vagy engem, vagy csak fel akarta hívni a figyelmemet, e holdfénynél sétálgató meseszerű árnyra a fák alatt.

S minél közelebb ért, annál józanabb, meg részegebb is lettem egyszerre.

Mert járása, olyan volt, mint a harmatban lépkedő macskának, szembogara helyén inkább csak egy-egy csillag volt, füleit pedig, eltakarták a válláig lelógó hajtincsek.

Nem tudtam kivenni tisztán hogy társadalmilag hova tartozott, de már akkor rég nem is az volt a lényeg! Szerintem ő is észrevehetett, s tán tudta is hogy ki vagyok.

S az ember macskájának olyan érzése támadt, mintha szándékosan lett volna ez megrendezve.

Megszólítottam hát, mielőtt még azt hinné, hogy nem vettem észre és hiába sétálgat ott, én meg rá se retyetye!  Olyan volt, mint a holdsugár, mely beesik az erdei ösvényre, s csak derengett előttem ez a látomás s én e látomásért, képes voltam sok estét eltölteni magányosan a teraszon.

De mivel a nekem szánt hölgy egy boszorkány volt, hamar megneszelte ezt az egész dolgot,

És inkább úgy döntött, hogy elátkoz! De nem tehettem én róla, hogy arisztokrata családba születtem, és mindenem megvolt, ami másnak, nem amiről csak álmodtak megkaphattam volna az összes cselédlányt, kivéve azt az egyet!

Aki ott bujkált a holdfénybe, aki tán nem is létezett, akit tán csak nekem rakott össze a pillanat.

Ő maga is a szemfényvesztés része volt, valahogy el kellett csalni a valóságtól, amely oly meseszerű, mint egy álom. És így és ezért lettem elátkozva kilenc életet kapva, mint egy macska.

A fejem felett lévő kuvik pedig nyakon csípett, mikor elfogyott a szivarom, amivel szinte ködbeburkoltam a kastély szép parkját.

Utoljára még talán füstjeleket is eregettem, mint valami vészjelzést a levegőbe.

Hirtelen mindent elöntött valami bűbáj és engem ez a bagoly ledobott engem valahol az erdő közepébe érdekes módon puha talpakra estem, és meg se kottyant a pár méteres esés.

Nagyon nyirkos volt a levegő, és bár az én erdőm volt valamikor, nem ismertem rá a helyre ahol ledobott, mert úgy tűnt, mintha időt is utaztam volna.

S nem elég hogy egy herélt kandúr lett belőlem, már a szivar füstjét sem éreztem, ami után visszataláltam volna, mert már nagyon éhes is voltam.

Jobnak láttam, hogy az nap éjjel felmászok egy nagy fa tetejébe, és ott alszom, és egy nagy álom vette kezdetét, amiből nemsokára valóság lett az ébredés után. S ki gondolta volna, hogy egyszer még a múltról fogok álmodni, nem a jövőről.

A hologramról, aki sétálgatott a fák alatt, a menyasszonyomról, aki elátkozott.

Reggel aztán egészen odáig kényelmesnek tűnt a fa tetejébe, még el nem kezdett mozogni alattam a hatalmas ág.

Bütyök volt az a favágó, aki éppen az erdőt járta; tele volt aggatva hatalmas késekkel sütyüvel a fején;

Aki úgy érezte magát az erdőben mintha a második, vagy tán az első otthona mintha ott született volna. Vagy fát vágott, vagy agancsot keresett!  És n megrémülve pottyantam a fa tetejéről bütyök fejére. Bütyök: hát te ki vagy? Olyan ronda, vagy mint a bűn!

Nem jutott hirtelen eszembe más, csak az a szó hogy Tyutyek! Én, engem- engem tyutyeknek hívnak. 

Tyutyek? Hát még ilyent! Egy beszélő macska!

De te sem vagy azért teljesen normális, ha ez így van, hogy egy macskához beszélsz!

Valahogy egymásra akadtunk, és olyan jóba lettünk, hogy minden egyes alkalommal kerestük egymás társaságát. Mind ketten szerettük volna elkápráztatni a másikat, különböző történetekkel;

Ő pl. azzal jött, hogy körbeszaladta a fél világot pillanatok alatt, és ő látta a leg hihetetlenebb és leg furább dolgokat a világon.

Nekem meg, nekem meg ő el szokott repülni!  Bütyök: mi?

Hát a szembogaram! Képzeld el, ha eltévedek, el szokott repülni a szembogaram, és odafentről úgy látok mindent, mint egy drón. Ezzel szerintem én győztem, mert ennél hihetetlenebb dolgot még ő sem tudott mondani.

Hát Tyutyek, elmész te a francba! Tudod mit? Ezután Tyutyek bogár leszel.

Nem unod még ezt a kujtorgást? Ha akarsz, eljöhetsz velem haza; a nővérem családjának pont egy ilyen hülye macskára van szüksége, pont egy ilyen félresikerült úriemberre.

Ezzel megfogott, és beletett a hátizsákjába, a rengeteg kincs közé, amit az erdőben szedett össze,

Volt ott agancs, gomba, s én el nem tudtam képzelni, hogy bütyök hova is teszi azt a rengeteg szemetet. Mert akár hányszor egy ilyen körútjáról hazatért, mindig tele volt a zsákja.

Alig fértem hát bele, s először úgy beszéltük meg, hogy a fejem kiteszem a hátizsákból és csak akkor bújok el, ha beérünk a faluba, vagy ha találkozunk valakivel. Belebújtam hát nyakig a zsákba, de bütyök megszorította úgy a zsák száját, hogy majdnem megfojtott. Bütyök! Megfojtasz!

Bütyök: na, b@zd meg el ne vesszél útközben, mert én felülök a motoromra, aztán onnét engem nem érdekül. Mert ugyan is egy motorral járta az erdőt, akkor éppen egy DRZ boldog tulajdonosa volt.

S mikor odaértünk, tátva maradt a szám ugyan is nem láttam még élőben ehhez fogható járgányt

Utoljára nekem, egy lovam volt, de ez már a múlt úgy érzem, mert bár az emlékek megvannak, s gyakran előjönnek, annyi új információ ér, hogy lassan elszakadok a valóságtól is úgy érzem.

Menet közben sokat beszélgettünk, s észre sem vettem, hogy a közeli tisztáson vadászok sorakoznak,

Akik mikor megláttak bennünket, majd megszakadtak a nevetéstől, ugyan is azt hitték, hogy bütyök magába beszélget, nem hitték volna, hogy a hátán lévő zsákba félig belekötött macskához beszél.

Hamar el is suhantunk mellettük, bár az út, amelyen haladtunk, olyan rossz volt, hogy az inkább pattogáshoz volt hasonló, mint ahogy a  Micimackóba, a tigris ahogy a farkán ugrálva közlekedik.

Úgy agyon járkálták a nagykerekű traktorok, hogy egy-egy esősnap után, kész katasztrófa volt a rajta való közlekedés, arról nem is beszélve, hogy körbe volt kerítve minden, mintha egy rezervátumba lettünk volna. Ahogy átrepült velem a vasúti átjárón, majdnem kipottyantam a zsákból a síneket már rég nem fényesítették kerekek. Olyan volt, mint ha egy valdizni mesébe cseppentem volna, már csak vilit a gőzmozdonyt hiányoltam, ahogy pöfög felém.

Lassan beértünk a faluba, és mint ha egy ismerős épület mellet suhantunk volna el, a tető igaz új volt rajta, és a vakolat a tégláig le volt verve, de még agy is ráismertem az egykori kastélyomra.

A park is teljesen az enyészeté lett, a kis patak, amely kiszaladt a rétre, hatalmas hódvárakkal volt eltorlaszolva. lassan beértünk a faluba, és bütyök hátraszólt.

Na tyutyek!  Megérkeztünk itt lakik az én Pancsa nővérem van két lánya, s pont egy ilyen idióta macskára van szükségük.

Amint megérkeztünk s meglátott bennünket, egyből ölbe kapott a zsákból, jaj, milyen kis memmecuci!

Nekem hoztak biztos ám biztos ám.

 

Rózsaszín volt a ház,  a gádoros  teraszon egy boszorkány himbálódzott. Szemben az út másik fele, hatalmas platánfákkal volt tele.

Bütyök: na tyutyek bogár, ha neked is tetszik, ez lesz az új otthonod! 

Nekem meg csak úgy forogtak a szemeim, mint aki egy mesébe csöppent volna, hiszen a falu ismerős volt, de sokat változott.

A köves úton, zörgős szekerek helyett, doboz formájú berregő valamik száguldoztak, az ég meg úgy össze volt szabdalva már, mint az almás pite teteje esküszöm, csak azt vártam mikor szakad reám. 

De közben bütyök már csengetett is,

És nemsokára megjelent a nővére az ajtóban, mindkét lányával. És nekem akkor villant át az agyamon, hogy hova is cseppentem vissza.

Előttem volt hírtelen ott a kastélyban lévő menyasszonyom, és az ismeretlen hölgy, aki lent sétálgatott a holdfényben a fák alatt,

És aki elátkozott, aki miatt ebbe az ostoba jelmezbe kényszerített a karma.

A lányok mindjárt marakodni is kezdtek rajtam, majdnem letépték a füleimet. Bütyök nővére, aki a régmúltban a menyasszonyom lehetett, mindjárt hozott nekem enni. És amikor nekiláttam felkiáltott, jaj milyen kis memmecuci!  De éppen olyan úri sorom lett, mint a régmúltban, válogattam a jobbnál jobb ennivalók közül. És ami a fontos, bent aludtam a lakásba. Igaz, a teliholdas esték, egy kicsit megkevernek, olyankor nem találom, a helyem össze visszamászkálok, nem hagyom aludni.

Minden ágyat kipróbálok, ami persze nem nekem lett bevetve. Sokat üldögélek az ágya mellett, mikor alszik, néha felriad reám, és olyankor alig tud visszaaludni. Máskor meg, mikor én aludnék, kiönti a lelkét, mintha sejtené, hogy valamikor összetartoztunk. Néha átölel, és azt mondja, seret ám a gazsdi! Bizstosám! Bizstos ám! Egy kicsit olykor goromba vagyok vele, a tehetetlenségem miatt, mert nem tudom elmondani ki, és mi, is vagyok.

Sokat várom a szomszéd kerítéshez tartozó bástyán, mikor elmegy dolgozni, aggódom, hogy nem látom többé. A bagoly még néha ijesztget, a nyavalyás, gyakran kérem, mikor elsuhan a fejem felett valahol a sötétben, hogy változtasson vissza. De valami más történt helyette! Egy szép napon nyikorgott a Gádor alatti lengőajtó, ami olyan volt, mint a vadnyugaton a kocsmák előtt.

És belépett rajta egy idegen, akiért Pancsa szemlátomást odáig volt.

Aki épp úgy nézett ki, mint én valaha, mikor még a Gici kastély tulajdonosa voltam. Onnéttól fogva megszűntek a rívós álmatlan éjszakák, mindenki boldognak tűnt. 

A múlt persze ott lebegett folyamatosan mindenki fejében, mint egy baljós felhő, de a jövőt nem lehetett kifürkészni. Most úgy tűnik végre mindenki megtalálta a boldogságot.