Terápiás erdő.

 

 

Megöleltem egy fenyőt,

Tán érezte szívem hogy dobogott.

A benne derengő örömöt valahol,

Mely, mint egy felhő, némán csak zokogott.

 

Szinte duruzsol az erdő, mondják a magukét egymás között a fák,

Mint amikor az asszonyok mennek misére.

Lám, tegnap még gerle búgott lomjainkon,

S az avarban két szerelmes ikon, csókot lopva egymást kísérte.

 

A bakfis tavasz, mi rügyet bontva, lett suta nyár,

Ahogy érzéseink e rózsaszín ködnek ideloptak…

Itt még én rám is tán csupa csuda vár,

Ahogy az emlékek a távolban, mint a vadludak nyikorognak.

 

De ím, itthon vagyok haza jöttem korhadni!

Pedig még mondani akartam valamit, de szavaim lebomlanak hamar.

S ha megbocsátod fura természetem, még sétálhatsz is velem

Ahogy roppannak betűim talpad alatt, mely puha avar.

 

Gic/ 2021/12/12