Sokat vajúdott velem.

 

Sokat vajúdott velem ama sötét verem,

A galaxisok vörös tör-pök ködök, a csudának.

Felettem őrködő neutron csillagok!

De itt vagyok, sóvárogva utánad.

 

 

Lelkem vállára csapta hát a vándor batyut,

Subája lesz a bariton univerzum hisz előttem az út,

E kavicson, minden jót csak a lírától kaptam,

Hát fogva magam, s most minden útra kél.

Amott ott alattam, ím, feledten,

Hol lábam nyomába lép a szél.

 

 

A napfény valahol ott didereg a sötét égbolton,

És én tudom, s rád gondolok!

Amikor szemet vetettél reám zsenge szűz hajtást neveltem neked

Veled legyőzve minket a feromon, ránk rontottak az illatok.

A deres éjszakára, minta friss hó hullott volna,

Talpam alatt ropognak a csillagok.

 

 

 

 

 

Nálad magasabb mélységet nem éreztem,

S ahogy itt kivéreztem abba az emészthetetlen demagógiába

Elkezdett a létezés marni!

 A vajmi csendbe nem kellet kérni, te jöttél mindig

Hogy kedvet kapjak a glóriádra

Tőled élni, s abba bele halni.

 

 

Nincs erőm nekifutni újra s újra a világnak

Inkább leülök a pitvarokba kicsi sugaram a kékégre.

Nincs nagyobb nálad! Itt vagyok, ha feltámadsz

És szikrát kapva majd belerobbanunk abba a sötétségbe.

 

 

Gic/ 2024/ 04/ 29.