Rivaldafény.

 

 

Kiálltam én a rivaldafénybe így törékenyen,

Mint lágyszárú virág ha eljő a tavasz odafen.

De szemetekből sugárzott a gyűlölet, a halál töménytelen,

Oly szótlan volt még a világ, a csend.

 

Ez elme jelleme pedig menóra,

Kolonc ábrázata csipkebokor,

Hol az istent keresem.

Mellembe itt ketyeg ez bolond zsebóra,

És az ember ostoba…

Az élet reménytelen, mint a szerelem.

 

Használhatnék, nagy szavakat hisz van itt,

Tarsolyomba nem egy komoly mostohán.

Melybe belebotlik úgyis az olvasó nyelve,

S nem kelnek fel csak, mint avatott szemek,

Ahol én is ballagok, s megyek most tovább.

 

Hirtelen lettek ők nekem,

Mint szügyön lyukat ütött lőtt eltévedt golyó talán,

Hol talált magának e verem lét, testem oly védtelen.

De íme, szívembe most, itt vannak jó helyen,

Asztalomnál ülnek, akár drága gyermekeim s értük…

Dobogok ad sorsot nekik zubogó vérem.

 

Veszprém/ 2025/04/02.