Már szinte.

Már szinte.

Én már feladtam az álmaim,

Lelkem körül a szövet csak börtön,

Szinte minden fájt itt bent.

Azt hittem nem gyógyít vigasztal,

Majd csak a csend.

Mennyire aranyos lesz a halál,

Eljátszik majd örökkön örökké velem.

Mint egy gyermekkel az édesanyja,

Hogy nem voltam jó fia, s néha megrakja érte a fejem.

Mint hirtelen támadt fergeteg,

Magam körül a hátralévő időt tépkedem.

Mert még nem éreztelek, testem csak egy darab hús volt,

És nélküled most már mint egy ábránd,

Tán többé nem is létezem.

Ki dugtam fejem a földből még egyszer,

Mielőtt végleg költözöm.

S te jöttél mint napsugár életre kelteni,

S néha könyeiddel öntözöl.

Majd hirtelen azt mondtad szeretsz,

S szeretnél velem álmodni egy nagyot.

Az életről mely eddig csak megcsalt, hazudott becsapott.