Ma éjjel.

 

Ma éjjel újra gyermek voltam s ahogy,

Szájam sarkából a nyál, mosolyogva kicsorgott.

Rajta éhesen megcsillant a reggeli lux,

Hiába te mélyen aludsz, de a valóság már ott vicsorgott.

 

Pedig idegpályáim tiltakoznak,

De felkapcsolták közbe a horizonton a villanyt.

S hirtelen nőttem, mint az árnyék,

Ahogy félrecsúszott e sötét firhang.

 

Bár csak lettem volna,

Akkor éppen napsugár.

Ki pirongó felhőkön nagy merészen fürdök,

S nem, mint így ki e porhüvelyben csak inhalál, s az életemért küzdök.

 

Annyi mindent mondhatnék még,

Amihez nem kell szem, vagy tapinthatnék mihez fül.

Ki menekülni gödröt kap, ahova lebomlani fekszem,

S utána szárnyakat, melyhez nem kell már test sem.

 

Ma éjjel újra gyermek voltam anyám szervezete,

Langyos tejjel adott mérget.

A redőny hangja egy éber vekker, mint műanyag csörgő,

S az ágyam szélén ücsörgő gravitáció letépi e szárnyakat is, ahogy szívom a nehéz fémet.

 

2021/08/23.