TURIKARI68 blogja

Dolni kounice.

 

Kora tavasz volt,

S még alig fütyölt itt a madár.

De lehetnék most Cseh,

Vagy tisztán Magyar is akár.

 

Úgy érzem megrekedtek az évszázadok,

Mikor a stációkhoz látogatok.

Csend ült idefent és magány,

De mintha, már jártam volna én itt egykor talán!

 

Olyan e táj, mint Natali,

Az ember a dombról mindjárt a völgybe vágyik.

Mindenütt ott volt ő, s csintalan szava,

S akkor e bűbájból egyszer csak, előbújt a Nyiklava.

 

A víz fodrán megcsillant az én napsugaram,

Pavla volt a vadkacsa, ki átsuhant a híd alatt,

S mire mindenre fény derül!

Már az út sem porzik utánam, s e gondolat is,

Mint egy toll, a folyó tükrén elmerül.

 

Turi Károly/ 2015/ 03/ 12/ 20:18.

(Dolni  kounice) Tribuosany Csehország.

Az egész életem.

 

Az egész életem egy nagy hazugság,

Én magam sem vagyok valódi.

Rázzon velem kezet,

Az, aki nagyot akar csalódni.

 

A fogantatás pillanata,

Rabul ejtett.

De embert megszégyenítve hazudott.

Mert az ígéretek földjére csalt, s itt elfelejtett.

 

Keresem az utam,

Nagy szárnyakon vitorlázva, mint a sas!

A mindenség hírnöke lettem,

Mégse vagyok oly hatalmas.

 

Idelent minden rezdülésem jel neki,

És a szomorúságom egy üzenet.

De ha megmártózom majd a csendbe,

Akkor sem leszek hozzá közelebb.

 

Turi Károly6 2015/ 03/ 06/ 18:00

 

 

 

Nem kelek fel.

 

Mint a csiga ki elhagyta házát, heverésznek csontjaim,

S nem vagyok már, se én, se anyám.

Nehéz csend ül ajkamon, csak a szél tutul itt belül,

Üres lett a koponyám.

 

Nem kelek én fel, akár száz angyal is fújhat harsonát!

Ha nem dalol úgy, mint a rigók, alszom tovább csendesen.

Ha nem néz reám úgy, az isten,

Mint egykor a babám, oly szerelmesen.

 

Fajtalankodott velem a halhatatlanság,

S én hiszékenyen tartogattam magamnak a géneket.

Lelkemmel acsarkodott a sötétség,

Az artériák meg kiszorították belőlem az életet.

 

Valahova elszökött,

S nem is lesz meg tán soha!

Éljen az, ki mindent teremtett, hirdessék a rögök,

S legyen e világba szerelmes, mely hozzá örök mostoha.

 

Turi Károly / 2015/03/02/ 17:51

 

Hordoztalak magamba.

 

Hordoztalak magamba,

Mint a jótét lelket.

Bujkálunk a világ elől,

S hogy miért, olykor még én magam sem értek.

 

Így leszünk mi nagyok ketten,

Amit súgsz, én kiáltom hirtelen.

S ha majd ringatsz s elalszom,

Még úgy is istenem maradsz szüntelen.

 

Tán együtt derengünk más álmaiban tovább,

Valótlanul az igazak között.

Csörgedezünk a patakokkal, s törünk az ég felé a magasba,

Hol nem ismerek magamra, s játszadozunk, felhők csillagok mögött.

 

2014

Ha feltámad.

 

Van egy nagy bánatom,

Mit elmondani nem lehet.

De én mégis megpróbálom,

Mert a tollam szeret engemet.

 

Jöjj napsugár hát!

Kuporodj az ölembe.

Nem hazardírozok az élettel sokáig,

Eldugnak engem is egy hűs verembe.

 

Csak az egyik felem,

Lehet a tiéd!

Amelyik még emberi!

Mert a másikat nehéz volna megérteni, de főleg szeretni.

 

Turi Károly / 2014/ 08 /16 08: 50