TURIKARI68 blogja

Nevet a világ.

 

Nevet a világ rajtam,

Kacag, ahogy a torkán kifér.

Elesve utolsó bástyámmal,

A szó, már neki semmit sem ér.

 

Sejtjeimben üzekednek a démonok,

Valódi énem, még ember nem látta.

Csak anyámnak mondogattam, hogy e világgal,

Nem voltunk szerelmesek egymásba.

 

Pedig a költészet lett magos váram,

Alattam a világegyetem, s a boldogság felszíne.

Vajon tudta e szegény asszony,

Hogy rajtam kívül, soha nem volt senkise.

 

2018.

 

Nem gondolni semmire.

 

Szeretnék egyszer hanyatt dőlni,

S nem gondolni semmire.

Latyakban fürdeni a napsugárral,

Aztán eltűnni véle a semmibe.

 

Forgószélként kabátot venni,

A poros úton elsőnek,

Árnyékot vetve a földre hajkoronának,

Vállamra csapván a felhőket.

 

Szeretnék ringani, mint egy pók,

Tudatom alatt, hol az álmaim várom valójában.

S ha meglelem, kéz a kézben megpihenni véle,

A téridő hálójában.

 

Ott átélni a születést újra,

Anyám tejétől, részegen nevetve.

S tekintetét keresni, ha nincs többé,

Egy jó tányér levesbe.

 

2018/ 05/ 07/ 08:16  

Későn jött madár.

 

Már egy ideje itt lézengek,

A táguló térben.

De könnyed mosollyal az arcomon,

Ezt az életet, én sohasem kértem.

 

A szívem kómásan morzézik,

Lassan véget ér már csatája.

S betántorog a mennyországba tán lelkem,

Mint egy kocsmába szomjas gazdája.

 

Hát igen! Nem lettem tökéletes!

Tervezőm talán hibázott!

Mikor nékem köldököm lett,

De közben ő önmagáról mintázott.

 

Költenék azért még,

Valami szépet drága jó anyámnak.

De érzem nem lesz időm,

Mint a későn jött madárnak.

 

Az élet hazug lett, s komolytalan velem,

A szerelem sintér s megöli, még amit talál.

Ebbe beteg lett a lelkem,

És sejtjeimben, fénysebességgel osztódik a halál.

2018/ 04/ 30/ 17:53.

Rengeteg álmom van.

 

Igazából rengeteg álmom van,

De egy közülük a legnagyobb.

Hogy visszajövök az emésztő tűzből úgy,

Hogy költő többé nem vagyok.

 

Lehetnék apa is,

Talán akkor!

Kinek élete a gyár,

S néki három műszakban egy gép zakatol.

 

Ülhetnék könnyes szemmel,

Közibük az asztalfőre.

S egy egész regiment unoka,

Kísérhetne majd, oda ki a temetőbe.

 

Nem ilyen bolond,

Ki dobálódzik a szavakkal.

S birkózik a nem létező jövőjével,

Mi lassan öli, mert még győzni nem akar.

 

Turi Károly / 2018/ 04/ 26/ 19:00  

 

 

 

Álmodjuk egymást.

 

Van bennem egy fura érzés,

Itt valahol mélyen.

Ígértem fűt, fát, e világnak,

S hogy jó leszek, akár az isten.

 

A legtisztább érzések,

Összetörték a szívemet.

S most itt vagyok egyedül,

Lidérces álmok, szorongatják a hitemet.

 

Hazardírozok a lelkemmel,

Csak átrohan rajtam az élet, mint folyó a híd alatt.

Nincs időm önmagamra, s ha felpillantok téged keresve,

Az is csak lopott pillanat.

 

Tán rossz helyen kerestem a vigasztalót?

Gyermekként, anyám volt az azt hiszem.

A féltékeny csendbe fulladva is hallani vélem halk szavát!

De én még itt vagyok, s e fájdalom újra meg újra ismétli önmagát.

 

Mindenki halott Jahve!

Valamiféle rothadó betegség lett az élet!

S most is csak álmodjuk egymást ugye?

Te engem, én pedig téged.

Turi Károly/ 2016/ 07/ 03/ 21:00.