TURIKARI68 blogja

Egy álom.

 

Balgán nézte e világ,

Ahogy szertefoszlik egy álmom.

Ahogy letépi e szent dolog a húsom,

Mikor néki a szívemet kínálom.

 

S én, mint a könnyűvérű nőcske, ki mindenkinek megvolt már,

Csak a boldogság marad véle oly fukar.

Mégis dolgom végezetlen ballagok,

Miközben elnyel a magyar ugar.

 

Ott lesznek soraim a gazba,

Én magam is parlagon.

Megbújva pőrén lázasan,

Kit nem lel többé alkalom.

 

 

Csak az volt a vágyam,

Nyomot hagyni, valahogy, ebben a világban.

Mert rám írt egy álom, a végső,  odafent nem felednek!

Hogy bevésődnöm, tán sose lesz késő e nemzetnek.

 

 

S én ezután sóvárogtam folyton,

Szálltam, mint a zsoltár, ahogy a lélek elhagyja a testét,

Akár egy halottasházat.

Hogy istenem vár már tárt karokkal,

Ki épp ily szerelmes, mert ismeri e lázat.

 

Az olvasó szem, mint az enyészet,

Lágy részeimet, akár egy puhakötésű kötetet, majd ha kitakar.

Megismerik a kollektív bűnöst is, s hogy bennem mi mindent okozott,

Hogy e bolond még könnyezett, azt hitte zivatar,

Pedig csak néha csendben zokogott.

 

E billogot hordozom, ez a sorsom,

Pitvaromban romlott befőtt lett a fájdalom,

S roskadozik belé a kamra.

De e csendet mi ellopott, úgyis szóra bírom,

Csak még alszom, egyet, addig míg hozzám nem ér a kozmikus karma.

 

                Oroszi, 2021. 01.31.

Tudjátok e?

 

Milyen érzés,

Keresni az utat.

Vágyni a boldogságra,

Mit érez a szív, de nem ismeri fel a tudat.

 

Bonyolultnak látszani,

Mint egy egyszerű képlet.

Idegennek lenni ismerősen,

Mert nem lehetsz más, csak a két véglet.

 

Megríkatni a szerves anyagot,

E betűkkel, melyek halhatatlanok lesznek valahol egy szövegben.

S meghalni ez álomért minden nap egyedül a tömegben.

Utolsó álmommal.

 

Utolsó álmommal sétálok,

Kéz a kézben délcegen.

Mikor felhasítja egy napsugár az éjszaka köntösét,

S lekukucskált a földre édes szerelmesen.

 

Nem öldöshet örökké, hogy elengedted a kezem,

Bár itt maradt nekem a leveleken, mit harmatcsepp a könnyed.

De azt ígérted, minden más lesz holnap,

Az élet pipafüst, s benne a fájdalom is oly könnyed.

 

Nem rég még, együtt kacagtunk a valóságon,

Akár egy filmet néztünk volna sötét függönyös szobába.

Elénk tárult az univerzum minden titka,

Mintha a kökény virága egy ritka galaxis lenne, valahol az éjszakába.

 

Adtál nagy honvágyat vissza a csillagok közé,

Egyes egyedül csak te magad!

S amit nem tett meg más, te vajúdtál velem,

Én lettem a napsugár hát, s tiéd a ködmön,

Mely érettem meghasadt.

 

2018/ 09 02

Csodák.

 

Történtek már velem csodák,

Az is az lesz, mikor meghalok.

E pocsolyaszagú teremtésből,

Ha egyszer, visszacsalnak az angyalok.

 

Már nem cáfol reám a gőgicsélő idő,

Bölcső helyett csak a padló nyikorogott itt bent.

Bizony láttam előre az ég trónusát is,

Hol depressziósan üldögélt az isten.

 

Mindenki ama fényről álmodik,

De benne még én is tévedés vagyok, ki beteg, s hanyag!

E valóságban összefog mégis valami láthatatlan,

A gravitáció talán, s a sötét anyag.

 

Bár könnyű nekem most egy tollvonással,

De ő adta e tehetséget.

Ezért hát, még te alszol,

Én teleálmodom helyetted az ürességet.

 

Bujkált előlem a dimenziók között,

Mint egy üstökös ki néha becsapott,

De látta mit művelt velem az élet,

S mikor zuhantam, mégis csendben elkapott.

2018/08/ 26.