TURIKARI68 blogja

 

Szerettem volna odabújni hozzád,

Megkóstolni édes ajkad.

Csobbanni vágyad tengerében csimpaszkodva,

 Ringatózni rajtad.

 

Meghalni, ha úgy szeretnéd,

Hogy aztán játszva teremts újra.

S mikor könnyed csordul, ha nem mozdulok,

Szívem ismét lángra gyúlna.

 

Kimondani, hogy szeretlek!

S mindent mi belőled fakad.

Felkarollak úgy, egyszer mindenestől,

S másnak semmi sem marad.

 

De addig öldös minden perc,

Mert te még nem vagy sehol.

Én már megérkeztem e létezés határára,

Mára búsan valahol.

 

Szerettem volna odabújni hozzád,

Részegségig inni e tündéri bájból.

Aztán eltűnni veled,

S kapzsin kifutni a világból.

 

Oroszi/ 1989/ 06/23/ 22:45

 

Sétáltam a harmaton egy késő őszi reggel,

Meg, megcsillanva a napfényben, mint egy hízott pók.

Már alig működik a kémia bennem, pedig nem álok készen,

Ezt sugárzom feléd folyton az atomokból, mint valami izotóp.

 

De ez őszi erdők avaralján,

Ha maradnál velem  még egy kicsit szentem.

Bélelnél e nekem vackot, s kuckót, csak addig

A szívedben hova lenne mennem.

 

Mert lassan megszűnik az űr, a meddig,

Hol pedig, szorítottam helyet annyi minden másnak.

De te fájdalom neked élned kell tovább!

Hogy ne feledjék, milyen íze van a boldogságnak.

 

Mint a reménynek, ki árnyként követett,

Mely nem hal meg, pedig folyton temetett.

Ott terem romjaimon hamar,

S mikor elveszni látszik e világ, neki is  kikapar ,most megkeresett.

 

Mire nem maradt idő,

Ti mondjátok tovább!

Hogy a férfi, ki nem engedi könnyét hullani,

Nincs annál ostobább.

 

Gic/ 2021/11/21.

 

Plébános úr, ha látja az istent,

Kérem, szóljon neki, hogy idelent elfogyott a remény.

Pedig én győzködtem, hogy maradjon, akár egy idegent,

Ha másé nem is, csak az enyém.

 

Fehérbárd lelkem deres, s már erre jő,

Kujtorog, keres a halál, megtalál, mint galambot a vércse.

Plébános úr, ha maga se bízik már,

Legalább mondja az ördögnek, hogy a lelkünk ne kísértse.

 

Bomlásra várva,

Így ülök életem romjain s nézem…

Guberálok a törmelékből,

S ami akad azt addig újra élem.

 

Volt egy énem! Ami igazán sosem volt boldog,

A tenyerembe helyezett árkok, ezt az ábrát temetik.

Éppen szárnyat bontó soraim végén fed lap lesz a pont,

És be nem fejezett graffitik.

 

2021/11/14.

 

 

 

Még ott voltál erőd tejében,

Mikor kimondottan hiányozni kezdtél.

Emlékszem kontyba hordtad a hajad,

Melyet gyakran kibontott a szél.

 

A buszforduló  a túlsó faluvégen,

Hova csípősgúnarakon keresztül vezetett az út.

A padokról boszorkányok szólongattak,

Már megint várod az anyut?

 

A templom tornyában akkor,

Két harang lakott.

Kik jó pénzért haza is kiabáltak,

Minden szerencsétlent, s vakot.

 

Minden bokornak lába kelt,

Ahogy sompolyogtak az alkonyba.

S ez az emlék még oly eleven ég, mint ahogy a hold, s a csillagok gyúlnak,

Kiülni minden este a balkonra.

 

Odaszerzett maga mellé hiába leslek,

Ez a tündöklő égi alom.

De azért még néha kereslek, s várom,

Mikor ereszt szélnek, Devecserből a malom.

 

Gic/ 2021/11/11.

 

Száműzött lettem egy idegen

Hol hiába dalolt torkom.

Csak egy veréb voltam tán,

Mely megterem máshol is minden bokron.

 

S ha eddig nem adott az isten vigaszt,

Most már ne adjon.

Vigye azt is, ami van,

S menjen, ne maradjon.

 

Vessen, ágyat rázzon paplant,

Mint a fahasábnak inkább tüzet, forrókatlant.

S ott alant már ne szeresen,

Feledjen, el ne keressen.

 

És az út porán, ha nyomomnak lába kél,

S a szél, melyen annyi emlék jöttment reám szabja a kabátot.

Hazaperdülök kis falumba, Orosziba vele,

Kinek ott voltam én, a világ másik fele, de senki nem látott.

 

Megnézem kaptam e virágot,

Gipszből koponyát.

Megvan e még a szélsőház,

Ki vackot adott egykor és tanyát.

 

Bakonygyirót/ 2021/11/08