TURIKARI68 blogja

 

 

Nincs benne semmi ráció, hogy így hat rám… a tömegvonzás,

S ahogy mondják eme lét csak ellentmondás, Csupa Déjá Vu.

Itt hagynám e porfészket örökre, de valami arra késztet,

Hogy még téged tán megvárlak, s mint a délutáni nap,

Ráhasalok a rögökre utánad, megöl a mélabú.

 

 

 

 

Mit suttogjak ott a földnek ugyan,

Magát keresem ó nagyuram!

De mintha egy másik bolygóra húzna szívem.

Csak inga bennem itt a ketyegő, tik-tak hívlak,

Mert ha visszakéri testem a temető,

Mit vigyek haza imigyen.

 

 

 

 

Az angyalát, de nem szól hát,

Nem szeret? Csak kergeti e sors a világot.

Úgy ismer, hogy nem akar!

Gyere, Jupiter jöjj hamar

Legyél nekem Pilátus.

 

Lélekben hozzád tartozom, tudván, ezt az égis, és azt mondom,

Így leszek én ige az ámenbe hol szívem nem lesz rászedve te anyaföld!

Nem lehetsz te egyedül magad a könny.

Mintha bármi boldog lehetne, bennem, kell, ki sírjon helyetted

S ha fájni támad kedve, akkor mégis hazajön.

 

 

Ez már szerelem! És csöndre vágyom veled,

Megértő hallgatásodra, együtt szeljük át a kékeget.

Igazi gravitáció… egy álom válik valóra, vallomásomra,

Ki hozzá minden szót megkapott, és e méhbe befogad engem, a magot!

Mert nem öleltelek még eleget.

 

 

Kit farag hát még belőlem a rag!

Hozza majd, az ősz, mint a postás mit írnak a sárguló levelek,

Hogy sugárzott a nyár, tán csak derengve beugrik valami, mit előcsal egy illat.

Hívj magadhoz vonzón, te Higgs-bozon beragyogsz engem

S ő magához int akár egy csillag.

 

Gic / 2024/ 12/ 14.

 

Sokat vajúdott velem ama sötét verem,

A galaxisok vörös tör-pök ködök, a csudának.

Felettem őrködő neutron csillagok!

De itt vagyok, sóvárogva utánad.

 

 

Lelkem vállára csapta hát a vándor batyut,

Subája lesz a bariton univerzum hisz előttem az út,

E kavicson, minden jót csak a lírától kaptam,

Hát fogva magam, s most minden útra kél.

Amott ott alattam, ím, feledten,

Hol lábam nyomába lép a szél.

 

 

A napfény valahol ott didereg a sötét égbolton,

És én tudom, s rád gondolok!

Amikor szemet vetettél reám zsenge szűz hajtást neveltem neked

Veled legyőzve minket a feromon, ránk rontottak az illatok.

A deres éjszakára, minta friss hó hullott volna,

Talpam alatt ropognak a csillagok.

 

 

 

 

 

Nálad magasabb mélységet nem éreztem,

S ahogy itt kivéreztem abba az emészthetetlen demagógiába

Elkezdett a létezés marni!

 A vajmi csendbe nem kellet kérni, te jöttél mindig

Hogy kedvet kapjak a glóriádra

Tőled élni, s abba bele halni.

 

 

Nincs erőm nekifutni újra s újra a világnak

Inkább leülök a pitvarokba kicsi sugaram a kékégre.

Nincs nagyobb nálad! Itt vagyok, ha feltámadsz

És szikrát kapva majd belerobbanunk abba a sötétségbe.

 

 

Gic/ 2024/ 04/ 29.