TURIKARI68 blogja

Szél zúg a lombok között,

Mintha tenger morajlana csúszós köveken. 

Az akácvirágok fehér fodrok, 

A méhek szirének, melyek nektárt gyüjtenek  könnyeden.

Szemek előtt a  felszínen,

Ott úszik minden mi tekintetnek drága.

De mélyen  hol a mesék irodnak,

Minden csupa dráma.

Hol a besurranó szőke napsugár,

Ha szerelmes ösvényeken szalandna.

Egy költő várná mint múzsáját,

Ihletében tyúk tollas  kalapba.

Ide lent csend van! Hallani lehet,

Ahogy könnytől párás levegőben,

Felakasztja magát a lehelet.

Tovább él  odvában a remény egymaga,

De az érzés mint egy gyulladás,

Csendben feladja.

Élt bennem a remény,

Pár napig.

Előttem volt arcod s szőke hajad,

Mely bánatommal leomlik a váladig. 

Tekinteted sodrása,

Szédít folyton szüntelen.  

Eltünök  odaveszek,

Szégyenkezve büntelen.    

Elhord mellőled  a szél,

És mindenemnek lába kél. 

Akár a sirhalom, kiveszik belőled  emlék, ahogy lelegelésznek  rajtam a tikkadt szöcskék, S eltűnök mint az írmagom .

Könnyed néha lehetne manna,

Mely e szomjas földben innom adna.

Hogy bele halok, nem mondtam mert nem szabad,

S te is annyit csak,ne éld bele magad.

Holdvilág sétàl az erdőszélén,

Bele-bele szagol a kormos illatokba.

Jól fésült tarló mosolyog fényesen,

A fakuló csillagokra.

Lassan odalopja az idő,

Az első lineàris csíkot.

Melyen felszívódik a napsugár,

S az ég mint az itatós, vele együtt hízott.

A hajnal nagyot àsít ,

A fotoszintézis besurran a fàkközé a gyökerekig.

Mintha testet akarna öltteni egy lidérc,

De a placebo felhőkön meddőn megöregszik.

Én pirulaként gurulok àrnyékom utàn,

Lecsússzannék a torkàn de nem lehet.

Felzabàltàk az àlmok,

Gyógyíthatatlan lelkemet.