TURIKARI68 blogja

És mikor elmúlik.

És mikor elmúlni látszik,

És semmi sem örök.

A szerelem mégis!

Miért ide hoztak a rögök.

És ha fájón,

De mégis menni kell.

A fájdalom mi itt maradt,

És lázasan figyel.

Kérdi majd,

Te voltál e mind ez önmagad,?

Mielőtt előtted az atom hasad,

S a szíved megszakad.

Költő voltál, 

Madárnak is gyönge.

Egy árva lélek,

Ki nem vágyott e nőnél  többre.

”engem temetnek"

Remeg a levegőben a stressz,

Csöves nappalok lézengenek

Mint az utcalányok.

Rakétát sodornak a boldogok,

Dögszagúak  a délutánok.

A harangszó belépő 

Egy színházba, talpig feketébe.

Ladikot tolnak mint trágyát a szekéren,

A világ vége  fenekébe.

Most kezdenek beérni szavaim,

Hogy a sírköves reám betűket varhat.

Mint a bűnbánó ember első könnycseppje  letérdel hozzám a harmat.

Csuhás dörzsöli utánam a tenyerét,

Mindt egy éhes dongó.

De az idő megold mindent,

A hamiskás igazmondó. 

Aki meg akar ismerni.

Aki meg akar engem ismerni,

Elkell jönnie az atomokba. 

Reaktornak világokat teremtve,

Majd velem hasadni, engem feledve azon nyomba.

Aki érezni akar engem,

Majd úgy lesz, mint ki szakadékba ugrik.

S az anyag felébreszti, ha odaér

De a fájdalom a ledér ott sem múlik.

Aki át akar verni,

Jobb ha őszinte lesz.

Jobb ha ő lesz az isten, s ott maga áldjon!

Mert nem jön vissza normálisan,

Ha itt most boldoggá tesz.

Aki látni akar engem nézzen fel az égre,

A kék mögé a messzeségbe.

Hagyjon üzenetet a csillagokba,

Ha arra járnék csont nélkül,

De még balgán emlékszem az illatokra.

De aki tapintani akar annak,

Ez  most valósággá  is válhat.

Ha szemem foncsorjai mögött észrevesz,

Mikor mosolygósan testet, s nyelvet ölt néki a bánat.

Isten hozott.

Hozott szárnyam, benne a líra, 

Suhanik hogy újra írja, ez a birodalom.

Melyet hol szeret,

Hol megvet majd a magyar irodalom.

Vannak hibáim mit a farizeusok nem szeretnek, azért leszek eretnek.

S fájt hogy tudom!

S nem segít nekem itt belűlről a megabájt/szekundum.

És bemutatnak majd a templomba,

Hol bele folytanak e keresztvízbe

Ahol a fájdalom beköti a fejem. 

És boldoggá sem avatnak! A szívek,

Megyek ahogy jöttem, csak a szavak maradnak.

De ismert engem, ki ismerni akart,

S az isten tudta hogy szöveteimbe mit takart.

Mit bugyolált dugdosot titokban bennem,

Hogy csak a lelkem fog érinteni nem a testem. 

Ismeretlen helyen.

Letértem az útról,

Ibolyához hajólni.

Vedret merítem kutaknál,

Magamat vízbe folytatni.

A holdat dobáltam kővel benne,

Minta ő ott lenne, mért nem mégy haza?

Kútsudár pecázot utánunk,

A sötét éjszaka.

Fölösleges dolog,

Odalent az égből fodrot vetni.

Ha lesz is ki sír, dalykál a hullámsir,

De inkább fognak rajtam nevetni.

Hiába mondta anyám, fiam!

A rossz pénz nem vész el.

Mégis szedtem virágot tantusnak nyelvem alá,

Hol a lélek többé nem fészkel.