TURIKARI68 blogja

A múzsám vagy.

A múzsám vagy még mindig,

Aki fűt, aki éget.

Akivel elalszom mint gondolat,

Majd álmodok felőle, s felkelek ha ébred.

Érzem  utolsónak maradtál,

Pedig első is lehettél volna.

Mennyi árva fájdalom lenne most,

Ki mind nélkülem kóborolna.

Mennyi magányos este,

Kiknek a csupasz rideg teste nem bújt volna hozzám soha.

És nem bánnék semmit most,

Mert nem volnék ily ostoba.

A múzsám vagy általad,

Érted történik minden velem.

Csak szíts, fúj bele e paràzsba,

Hogy jövőd legyek, s ne történelem.

Rossz korba.

Rossz korba születtem,

De jöttem hivatal s kéretlen.

Csak vendég vagyok a földön,

Testem feslett szövet öltönyt,

Mely alig tart már életben.

Könnyedén jöttek a szavak,

S a fájdalom, mely boldogság gyanánt e zálogból  kiváltott.

Sajogott a lelkem,  ha irtam,

S mint József Attila, tele sírtam a világot.

S ha mennem kell egyszer,

E nehéz tudat téged kutat, hol nem lesz alkotó elem a vegyszer.

Faggadtatok, nem jutva semmire, de könnyem volt e gúny ára.

S mire megismertek egészen majd,

Már nem lesz szükségem e szakadt gúnyára.

És mikor elmúlik.

És mikor elmúlni látszik,

És semmi sem örök.

A szerelem mégis!

Miért ide hoztak a rögök.

És ha fájón,

De mégis menni kell.

A fájdalom mi itt maradt,

És lázasan figyel.

Kérdi majd,

Te voltál e mind ez önmagad,?

Mielőtt előtted az atom hasad,

S a szíved megszakad.

Költő voltál, 

Madárnak is gyönge.

Egy árva lélek,

Ki nem vágyott e nőnél  többre.

”engem temetnek"

Remeg a levegőben a stressz,

Csöves nappalok lézengenek

Mint az utcalányok.

Rakétát sodornak a boldogok,

Dögszagúak  a délutánok.

A harangszó belépő 

Egy színházba, talpig feketébe.

Ladikot tolnak mint trágyát a szekéren,

A világ vége  fenekébe.

Most kezdenek beérni szavaim,

Hogy a sírköves reám betűket varhat.

Mint a bűnbánó ember első könnycseppje  letérdel hozzám a harmat.

Csuhás dörzsöli utánam a tenyerét,

Mindt egy éhes dongó.

De az idő megold mindent,

A hamiskás igazmondó. 

Aki meg akar ismerni.

Aki meg akar engem ismerni,

Elkell jönnie az atomokba. 

Reaktornak világokat teremtve,

Majd velem hasadni, engem feledve azon nyomba.

Aki érezni akar engem,

Majd úgy lesz, mint ki szakadékba ugrik.

S az anyag felébreszti, ha odaér

De a fájdalom a ledér ott sem múlik.

Aki át akar verni,

Jobb ha őszinte lesz.

Jobb ha ő lesz az isten, s ott maga áldjon!

Mert nem jön vissza normálisan,

Ha itt most boldoggá tesz.

Aki látni akar engem nézzen fel az égre,

A kék mögé a messzeségbe.

Hagyjon üzenetet a csillagokba,

Ha arra járnék csont nélkül,

De még balgán emlékszem az illatokra.

De aki tapintani akar annak,

Ez  most valósággá  is válhat.

Ha szemem foncsorjai mögött észrevesz,

Mikor mosolygósan testet, s nyelvet ölt néki a bánat.