TURIKARI68 blogja

 

 

Egyszer minden, s mindenki elhagy

A nagy nap is, mely eddig melengette szívedet

Ahogy látod azt a világot ott, megszűnik ragyogni a sötétben.

Egyedül fogsz maradni!

S te levetve a porba kalapod-kabátod,

Elszenderedsz a mindenség ölében.

 

 

Amikor e sorokat írom még…

Fényesen ragyogtak a csillagok.

Én tudtam, hogy ott vagy valahol…

Ahol bolygó fogan, s hogy hogyan?

Tán úgy, ahogy pont én itt vagyok.

 

 

Hisz ez az anyag fogja össze még,

Mit az ég kiégetett agyaggalamb testem.

Nem e világból származik bennem a tűz,

De mint a szűz, itt bolyongtam utánad te boldogság

Tudd meg kedvesem.

 

 

 

 

 

S keservesen e pillanatban,

Tán csak egy vacak lény vagyok hálódban,

S lelkemmel úgy hitegetitek egymást ez oltáron vádolóan,

 Mint egy virágcsokor!

Lehet, egy szál vagyok belőled ki a réten élt igazán.

De most meghajlok előtted,

Mert, hogy máskor mikor?

Hisz ott van fent a mi hazánk.

 

Gic. 2024/ 06/23.

 

 

 

Mégsem monda hogy szeret

Mikor híre ment e láznak, hogy itt vagyok!

Rejtegettek előle gádoros házak s pitvarok,

Mint ahogy írtad.

 

 

Pedig amikor reám pirkadt kövéren,

Maga a cipóképű hajnal.

Talán ama bölcs isteni természet öltött velem testet!

Mi könnyet is ejtett, mint harmatcsepp a növényen,

Azt mondtad, röppenj, költs te jómadár

S én jól is lakva már malaszttal.

 

 

 

 

Ott leszek neked örökkön! Egy kósza felhőbe,

Mi felold minden pórhüvelyt e magyar rögökön felnőve,

Ahol engem tojóm-csillagom e fészkekben, ha keresné.

Ki kellet ide hol függőddé tettél

Mint tavasszal a kikelet! De hiányoztál benne mert…

Olyan lettél, mint az LSD.

 

 

 

 

 

Fogd meg a kezem, gyere! S képzeld el vele azt, hogy erre május van

Mert még a világ ragyogni vágyik árgusan, én lélekből szeretek

És bár a szívem kesereg, de a te tündérhold szemed annyira eleség.

Fényéhesen zabálja e jóságom az emberi természet

És az enyészett megannyi csillagból,

Egy se lesz majd feleség.

 

 

Így kujtorgok itt a bánatommal, e világ nem akar

Mert nem ismer meg vele csak az ég.

Csak a szenvedély tér haza maga, az anyaföld betakar húsvér kabátommal,

Hiába hoztam, tettem bele többet csak levetkőztet

Egyre nő köztünk a szakadék.

 

 

Majd így csorog le e sok vacak betű, vetésnek

Még a tetű írástudók csak vicsorognak hazám,

Mosolyukból hiányzik, a kedvesség az ármányokban hisznek.

De ahogy elérem a száraz vidéket anyám,

Könnyeim először a Kárpátokhoz visznek.

 

Gic/ 2024/ 06/ 01/

 

 

 

Megleltelek hát a minap,

S benned minden jót, mi bennem itt kikap

És nem is kell mást tenned,

Mert meglátva alakod mögötte, mindent szeretek benned!

Letörölted könnyeim, mint ébredő nap a harmatot!

E fénybe vágytam, hol e világ csak téged matatott.

 

 

Úgy hiszem rám kacsintott az univerzum,

Bizony az fajta szerelem, szenvedély melyből csillag születik, s hal,

Összekötve vele a lineáris időszalag is.

Át írod emberi természetem törvényeit,

Amint elviszel magaddal

És összegabalyodunk, mint két galaxis.

 

 

Aztán megfog magának a pókhálós égbolt,

Mintha e lélek a nyári estében csak maga volna gyermeteg.

Ha van egy csöpp eszed a szívedre hallgatsz,

Mert gyarlóságod lidérc és nem enged vissza a rengeteg.

 

 

Gic /2024/ 05/ 23.

 

 

 

A kerti padon lóbált veled az idő,

Midőn elnyomott az andalító akác illat

Altatót pillant, zümmögnek a fák,

S e mák szívem a valóságot magára hagyja.

És virágot szedek a réten serényen,

Holnap lesz majd anyák napja.

 

 

A vidéki ébresztget, egyik álmomból a másikba ásítva,

Tudom itthon jártál, a gerle elárult, mint Jézust,

És most érzem a rántás illatát!

Szaladok, de te nem vagy sehol.

Mostohán a sparheltben,

Csak a huzat duruzsol.

 

 

Hol van már a füstje mellyel felmásztál az égig!

Hol, ahol a felhők mosakodnak!

Becsaptál tán végig, mint tikkadt gulyát a delelő délibáb?

S most még inkább ittad sírni tollam hegyét amott vár az agora.

És képzeld a betűk még mindig oly pocakosak,

Melyekkel kicsúszok eléd a margóra.

 

Oroszi / 2024 /05/ 04.  

 

 

Vöröslő reménybe öltözött a víz

Egy nap az alkony teste.

Temetni járnak e bátrak is, a boldogságot tán,

Mert lehet, hogy már csak, tüzet oltani jött az este.

 

 

Ahogy felnézek, a sötét égbolton

Én mondom olyan vagy, mint az eltévedt csillagok.

Elrejt néha a korom, hova lyukat vág az alagút fénye,

Eszembe jut a gyermekkorom s véle az illatod.

 

Olykor idevetít agyam betűnek e virágos rétre,

Ki szinte már kérte, de nem maradt belőled anya föld,

Csak egy körömnyi!

Ki mondta, hogy legyek jó, s higgyek.

Tudja örülni, valami másnak, ha elvisz a szél

Előled annak a nincsnek.

 

 

De új szelek szárnyán,

Rólad álmodok, kesereg szívem a csodákig.

Ki nem lehet boldog csak,

Keresett árván mostanáig.

 

Most meg vagy az hiszem az istenedet!

Ez az egy nap mely itt rejteget, ad elő, vissza játszani,

S mert nincs másik helyetted, ahogy sejtet ez elíziumi mező látszani,

Pont olyan illant.

Lágyszárú a derekad, s az én hangom elakad

Csak rád fújni van erőm-anyám te pongyolapitypang.

 

Oroszi/ 2024/ 05/ 01.