TURIKARI68 blogja

Megérkeztem.

Ha téged látlak édes,

Többé nem fáj úgy az élet.

Lelkem vígaszra talál,

Mi mögé elbújtatott folyton a halál.

Szíved szívemnek manna,

Drága Johanna.

S ma megtudod mit akar,

Hogy kellesz néki mint szomjas földnek a zivatar.

Melyből még gyökér soha nem eredt,

Mibe botlottak.

Mert csak délibáb volt mindenki,

Te légy valóság ostoba sorsomnak.

Ha látlak mindig kívánok valamit,

Mert az érzés oly mesés.

Úgy hiszem megérkeztem hozzád,

Mint gyermekkorban az első hóesés.

Pillanat

Voltak a pillanatban,

Percenek, napokonak hitt évek.

Mikor a magány amúgy,

Mint egy nagy vagány, csak úgy idetévedt.

Jött mint az ingovány,

Mely kikuszva a lápos rétre.

Elkapta a boldogság szikráját bennem,

Már a kvantuumokban ahol érte.

Így szokott ez lenni?

Hogy ballagni kell folyton, de nem lehet menni! Hogy csak e helyen leszek szeretve.

S nem szólít a vasárnapi harangszó sem, nem adva meg a sanszot! Mikor éhes gyermek mancsok engem mint, akadékot kergetnek a levesbe.

De ahogy csillogna e felszín,

Úgy suttog a mély, e bolondnak, na ne félj! Majd én lott leszek s megeszlek bent sután.

Nagyon nyakon fogom  csípni a pillanatod, mint ásítás a macskát csuklás után.

Délibáb.

Mint a délibáb összerakott a pillanat,

E poros úton csak remegek.

Játszanak velem a valódi dolgok,

Belém rúgva mint a gyerekek.

Szél szabdalta köntösöm alatt,

Haladt mint vákuum hogy verembe tegyen. 

Hová leszakított bénán a láz,

De nem oly bátor a külvilág, ki ott legyen jelen.

Félek! Mert se itt, se ott nem létezek

Probállak összerakni magamnak honnét össze loptalak.

Itt dédelgetlek mint egy álmot,

Ki nálam szebbet, jobbat látott. 

Szél zúg a lombok között,

Mintha tenger morajlana csúszós köveken. 

Az akácvirágok fehér fodrok, 

A méhek szirének, melyek nektárt gyüjtenek  könnyeden.

Szemek előtt a  felszínen,

Ott úszik minden mi tekintetnek drága.

De mélyen  hol a mesék irodnak,

Minden csupa dráma.

Hol a besurranó szőke napsugár,

Ha szerelmes ösvényeken szalandna.

Egy költő várná mint múzsáját,

Ihletében tyúk tollas  kalapba.

Ide lent csend van! Hallani lehet,

Ahogy könnytől párás levegőben,

Felakasztja magát a lehelet.

Tovább él  odvában a remény egymaga,

De az érzés mint egy gyulladás,

Csendben feladja.

Ma szavak nélkül mentem haza,

A kilincs ridegen ropogot ott a tenyerembe.

Vigyorgott reám a tiszavirág, 

Nem lenne most ő sem az én helyembe.

Ócska holmiba bugyolálták lelkem,

Mint a babát.

S úgy látták jónak, 

Nem kellek énsem a szónak, igy később  se nekem majd nagykabát.

Csak egy pillanatra vagyok itt,

Mint a boldogság, meg a forróság ha elönt, s

S rád sóhajt szél.

De mint a halott, holott csak én is élni akarok, mikor alattam test nélkül 

Mindennek lába kél.

Túl voltam tán cicomázva,

Mint a mesebeli álom.

S nem sikerül a tömegből kiválnom,

Mint nyári estén hogy értem szippancs az illatokba,

De vizbe fojtva ostobán,

Tükröt tartottam fel a csillagokba.