TURIKARI68 blogja

Irodalom
TURIKARI68•  2025. június 6. 15:51

Lesütött szemekkel.

 

 

Az égen sétáltam lesütött szemekkel,

S mellém ért egy csillag a tejúton.

Apám volt é vagy anyám?

Talán én, azt már nem is tudom.

/

Kinek a halál találmány, és sistergő csókot adott, ihaj!

Mert elege lett, lova szilaj paripa.

De érzi szavam, súlyom tömegét mellém leheveredett ledobta köpenyét,

S hogy a fia volnék, talán nem is sejti, vagy csak aligha.

/

Telis tele ez az üres koponya gondolatokkal, melybe tágul az univerzum,   

Lelkem megannyi bolygó csend, hömpölygés, és hallgatás…

Könnyem, mint eleredt zápor hiába lett, csak befulladt mag, temető méheddel.

S ha én sem hiszek mi lesz, ha egóm megbánni vak, akkor az istennel.

/

Sok minden lakozik bennem, pókhálóm a téridő förgeteg,

De gravitációm valahogy nem vonzza ölelgetni hozzám a baj boldogságot engem.

Képmásomból nem néz, ki tükör hol fésülhetné magát a menny szörnyeteg,

Melyet, ha kérném, ölébe venne menten.

 

Gic/ 2025/ 06 /06.

 

TURIKARI68•  2025. június 5. 18:30

Sors.

 

 

Itt voltam én a léha olykor,

Előtettek születtem.

Ki modorában sokszor nyers,

Szövegében néha sületlen.

/

Akár egy szikra lánglelkű éltem,

Ki nektek hun, de száraz gallyra-avarra érve.

Mindenki másnak talán vacak senki,

De anyámnak az égben mégis csak a szemefénye.

/

Egy költő, kinek, ha szerelmes voltál a szavait ittad,

Nyikhaj tolvaj éj, ha rólad álmodom.

De a valóságban „tikkadt szöcskenyáj”,

Vagy” vöröslő fájdalom”.

/

Bánat ez rég, kinek kabátja ugar,

S tán láttad még, ahogy a fukar ég neki kalapol.

Eltűnni jöttem, mint a többiek,

E hazáért valahol.

 

Gic/ 2025/06/05.

TURIKARI68•  2025. június 1. 12:38

Az utolsó csukja be az ajtót.

 

 

Csak én maradtam, hol fölöttem s alattam,

Az élet és halál két fivér könnyed prédája most e szavaknak.

Szerelmet ígért, majd skatulyád megnyugvást,

Árnyékot a dühnek s bánatot az alaknak.

/

Otthon maradt minden mit, már ha a szív magának kívánhat…

S én hátra- hátra nézek, gyakran mert kacag, mint a gerle búgott, s hangodon dalolna a szél.

De csak az erdő zúgott,

S szélén integet a vacak falevél.

/

Nem engednek haza csak az emlékek,

S ahova most lopva lépek te már nem vagy sehol.

Azt mondja az uhu többé, nem fogand veled méh,

Támaszt fel vudu isten hogy élj, se öl.

/

Durva hogy már nem élek tejjel anyám,

A hellyel is csak álmodom, mi elrejteti e világot.

S ha lesz, hozzá erőm majd megállok a ház előtt egy csokorral…

Mert napra pont, ilyenkor szedtem neked virágot.

 

Oroszi/ 2025/ 06/ 01.

 

TURIKARI68•  2025. június 1. 11:18

A lírai vérem.

 

 

Játszanak velem a gondolatok,

Markukban az életem ringó idővonal.

Alig látszom már, mint fonal a pók potrohán,

Így élek e bolygón, egyedül mostohán.

 /

Gádoros udvarok rejtenek, gémeskutak bújtatnak,

Tudván e szomjas nyáj mily hőn kutat.

S nem lehetek csak egy korty víz,

De ha felnyitom a szemét, tán jóllakik velem a nemzeti öntudat.

Lírai vérem adom!

Szent kelyhedbe Magyar hon.

S aki nem jön érted harcba,

Koccintson ellened, de fanyaron.

 

Szomja legyen örök,

S bölcsője ne adja hozzá nyelvét.

Boldogasszony anyánk ki ringatta,

Kegyelemből érette, ne hullajtsa könnyét.

Beszéljen virágnyelven,

De lélekben ne találkozzon Magyarral.

Az istene is legyen démon,

Vagy inkább egy arkangyal.

2018/ 05 / 21/ 19:30  Turi Károly

TURIKARI68•  2025. június 1. 10:58

Gyertyaláng.

 

 

Annyira vártalak, a dohos könyvespolcon,

S éreztem, hogy már láttalak itt belül.

Odakünn néha eljön veled a nyár, csicseregni a május…

S e bájos csend az ágakra felül.

/

Pedig ordít rólam, hogy szeretlek!

Itt, csak az idő veszi üldözőbe e szerelmet…

Tinta ereimben téged szállítanak a közlekedő edények.

S már mióta nem szórt nekem morzsát markod,

Hallod! Ilyen ez a technológia mostoha sorsot szánt e verébnek.

/

De ha falod a betűket, „nekem nősz nagyra szentem”

Ez az ábránd ahol lakom, s mindenre ott tettem szert talán.

Hol alakom rápislog az olvasóra,

Mint sötét szobában a gyertyaláng.

 

Oroszi/ 2025/ 06/ 01.