TURIKARI68 blogja

 

 

Itt voltam előtted, mint a kövér slukk,

De hányszor már.

Válaszokat várnál, de te csak dohányzol…

Mikor nem kérdeztél csak bántottál.

/

Habár úgy éreztem boldog vagyok,

De csak elbújt bennem a fájdalom akár valami daganat.

Pedig téged jobban szerettelek,

Akár, mint magamat.

/

Most oly esetlen a bánat könnye, siratja e jellemet…

Hiába ha nem hull, csak tágul vele a pupilla…

És az érzés mégis vele jő.

S te vagdalódsz, mint gyertyaláng a sötétben

Egy szellemet kergetsz, otthonod a csendes temető.

 

Oroszi/ 2026/ 03 / 14.

 

 

 

Nekem megadatott egyszer s még egyszer

Úgy ahogy senki se látott.

De képzeld el hogy…

Meg akarod menteni mégis ezt a beteg fétis világot.

/

Mert még én megküzdöttem a szerelemért,

Amibe temetnek ennek a pokolnak, hogy szeressen…

A holért, ami nincsen.

De amikor újra teremtelek majd magamnak a remények végén…

Örök eleven leszel nekem kincsem.

/

Nem hagylak elfeledni itt bent csak egy kicsit, várj, még kérlek…

Még megérted, ahogy teérted a fű kisarjad

Hol az élet várja e horizonton a csodát merően.

Majd csalódott lelkem, mint a madár újra dalolni kezd a fák lomjain

S a szél, suttog neki vissza feszt az erőben.

/

Most megosztanám idebent szívemben az univerzumot…

Azzal, ami nagyon más odakinn.

Mert egy istent kreált belőlem a ceruza,

Ez asztal fia sötét zugain.

 

Gic/ 2026/ 03/ 13.

 

 

 

A vitrinből lesett rám az a rusztikus képkeret

Itt jártál még a múltkor s ma már, színt vall veled e képszelet…

Akár a sötétben bujkáló hasadóanyag napsugár.

Elindult valami benned, s bár biztosan tudom nem vagy már élő, hisz én temettelek…

De nem felejtelek, még a zsírok koponyámba lenem bomlanak s így halott se már.

/

Ma csak a vak álmok futkosnak veled fel s alá az anyagból…

Az ébrenlét vacak időtöltésnek tűnik,

Otthon hol lábad nyomán már pocsolya szárad.

Én elloptam tőled mit az isteni csoda adott, és nekem fáj tovább!

S most mostohán báj kísértetek lettünk…

Mint a mezőre vetített felhőárnyak.

/

Nem lettem boldog így korgó elmével

És nem is lel engem se égen se földön a vigasz…

Tán majd a rothadó pimasz csipke szemfödőn.

De addig hova rejtsem, hát a falat érzést még nem álmodom örökkön…

Mi nem ereszt el hazulról mégsem! Tán bevonzzuk egymást odafenn, mint két csillag,

És amitől féltem e rögökön, hogy kialszunk ismeretlen akár egy gyertya a csendes temetőn.

 

Oroszi/ 2026/ 03/ 02.

 

 

 

 

Kit nem ismer az ember,

De tudják a csillagok.

Ők a családom foton nap anyám,

Hold nővérem, hol lebegnek súlyukkal súlytalan,

Mosolyogva kövéren.

/

Ott kanyarog az utam,

Ahogyan közelít a távol felém…

Vele minden pillanatban belőle.

De mi lesz a keserű valósággal édes,

Ha többé nem álmodok felőle.

/

Ha vitorlám nem old el szelet,

Messze tengerek nem úsznak alattam…

Mert feledtetne az idő fergeteg.

Hol várna az otthon melege, s tán szeretnek…

De maradtam, s nem megyek.

/

Gondolatban e tiszta lappal indulok…

Hol a betűk lassan formálják meg,

Hologram testemet.

Az olvasólámpa fénye odacsal szembogaradnak

Mint valami legyet,

Miközben odakünn sűrű sötét este lett.

/

S ezekbe a szavakba szerelmes leszel…

Ha mondom is, csak lesel, hogy mégis,

Pedig engem az összes csend már megtalált.

Én csak azt akartam te vigyél haza,

S ígértem érte minden mást mi nem én vagyok…

Elkövetve kettőnkért az összes életet és oktalan halált.

 

Veszprém/ 2026/ 02/ 24.

 

 

 

 

Sétáltunk a fejembe egy tudatalatti golgotán

Szívem magától kezdett el dobogni,

Odakünn mikor érezte a jót.

Kerestem az élet értelmét…

S e kereszten lélekben, kiismertem az örökkévalót.

/

Hol csak te voltál nekem a dzsinn,

Mélységeim óriása a rettegés mögül.

De dörzsölten mintha nem léteztél volna

Csak a betűk maradtak meg a süket valóságnak

Annyi boldog percközül.

/

S most e jelenbe írok rólad a múltról…

Innen valahonnan hazulról, oda ahova

Ahol e gondolat csak szövegnyi.

De a csoda tud téged így, én, nem bírlak követni…

Elbújtál oda fel, mint egy lélek, s az élet?

A föld alá az a darabka szövetnyi.

/

Köddé váltál, mint életemben a napsütés,

De itt volt veled a pillanatnyi sejtelem

Ki kitapogatott a szürke hétköznapok egyikén.

Innen üzenem, hát az univerzumnak nincs, visszakozz!

Mert hiába ha egyszer adott nekem fantáziát

Ez az elme menten visszahoz, tekintem elé…

Hol mindjárt jövök egy érzés rejtekén.

/

Falatnyi lélegezgetem igazság lesz,

Az Isteni hullának, ha kap…

Belém harap, mint tavaszi langy fuvallat az illatokba.

És hiába futsz, ha az ember el is felejt, de te nem tudsz…

S ott leszek veled, hogy emlékezz reánk a csillagokba.

/

Ahonnan újra indítjuk azt a nagy bummot

Ez a tucat semmi egészet.

És végignézheted, ahogy nekem mennyire fáj…

Mikor a legjobban szeretek, megölel a kukac enyészet.

 

Gic/ 2026/ 02/ 21.