TURIKARI68 blogja

 

 

Az égen sétáltam lesütött szemekkel,

S mellém ért egy csillag a tejúton.

Apám volt é vagy anyám?

Talán én, azt már nem is tudom.

/

Kinek a halál találmány, és sistergő csókot adott, ihaj!

Mert elege lett, lova szilaj paripa.

De érzi szavam, súlyom tömegét mellém leheveredett ledobta köpenyét,

S hogy a fia volnék, talán nem is sejti, vagy csak aligha.

/

Telis tele ez az üres koponya gondolatokkal, melybe tágul az univerzum,   

Lelkem megannyi bolygó csend, hömpölygés, és hallgatás…

Könnyem, mint eleredt zápor hiába lett, csak befulladt mag, temető méheddel.

S ha én sem hiszek mi lesz, ha egóm megbánni vak, akkor az istennel.

/

Sok minden lakozik bennem, pókhálóm a téridő förgeteg,

De gravitációm valahogy nem vonzza ölelgetni hozzám a baj boldogságot engem.

Képmásomból nem néz, ki tükör hol fésülhetné magát a menny szörnyeteg,

Melyet, ha kérném, ölébe venne menten.

 

Gic/ 2025/ 06 /06.

 

 

 

Itt voltam én a léha olykor,

Előtettek születtem.

Ki modorában sokszor nyers,

Szövegében néha sületlen.

/

Akár egy szikra lánglelkű éltem,

Ki nektek hun, de száraz gallyra-avarra érve.

Mindenki másnak talán vacak senki,

De anyámnak az égben mégis csak a szemefénye.

/

Egy költő, kinek, ha szerelmes voltál a szavait ittad,

Nyikhaj tolvaj éj, ha rólad álmodom.

De a valóságban „tikkadt szöcskenyáj”,

Vagy” vöröslő fájdalom”.

/

Bánat ez rég, kinek kabátja ugar,

S tán láttad még, ahogy a fukar ég neki kalapol.

Eltűnni jöttem, mint a többiek,

E hazáért valahol.

 

Gic/ 2025/06/05.

 

 

Csak én maradtam, hol fölöttem s alattam,

Az élet és halál két fivér könnyed prédája most e szavaknak.

Szerelmet ígért, majd skatulyád megnyugvást,

Árnyékot a dühnek s bánatot az alaknak.

/

Otthon maradt minden mit, már ha a szív magának kívánhat…

S én hátra- hátra nézek, gyakran mert kacag, mint a gerle búgott, s hangodon dalolna a szél.

De csak az erdő zúgott,

S szélén integet a vacak falevél.

/

Nem engednek haza csak az emlékek,

S ahova most lopva lépek te már nem vagy sehol.

Azt mondja az uhu többé, nem fogand veled méh,

Támaszt fel vudu isten hogy élj, se öl.

/

Durva hogy már nem élek tejjel anyám,

A hellyel is csak álmodom, mi elrejteti e világot.

S ha lesz, hozzá erőm majd megállok a ház előtt egy csokorral…

Mert napra pont, ilyenkor szedtem neked virágot.

 

Oroszi/ 2025/ 06/ 01.

 

 

 

Játszanak velem a gondolatok,

Markukban az életem ringó idővonal.

Alig látszom már, mint fonal a pók potrohán,

Így élek e bolygón, egyedül mostohán.

 /

Gádoros udvarok rejtenek, gémeskutak bújtatnak,

Tudván e szomjas nyáj mily hőn kutat.

S nem lehetek csak egy korty víz,

De ha felnyitom a szemét, tán jóllakik velem a nemzeti öntudat.

/ 

Lírai vérem adom!

Szent kelyhedbe Magyar hon.

S aki nem jön érted harcba,

Koccintson ellened, de fanyaron.

 

Szomja legyen örök,

S bölcsője ne adja hozzá nyelvét.

Boldogasszony anyánk ki ringatta,

Kegyelemből érette, ne hullajtsa könnyét.

/ 

Beszéljen virágnyelven,

De lélekben ne találkozzon Magyarral.

Az istene is legyen démon,

Vagy inkább egy arkangyal.

2018/ 05 / 21/ 19:30  Turi Károly

 

 

Annyira vártalak, a dohos könyvespolcon,

S éreztem, hogy már láttalak itt belül.

Odakünn néha eljön veled a nyár, csicseregni a május…

S e bájos csend az ágakra felül.

/

Pedig ordít rólam, hogy szeretlek!

Itt, csak az idő veszi üldözőbe e szerelmet…

Tinta ereimben téged szállítanak a közlekedő edények.

S már mióta nem szórt nekem morzsát markod,

Hallod! Ilyen ez a technológia mostoha sorsot szánt e verébnek.

/

De ha falod a betűket, „nekem nősz nagyra szentem”

Ez az ábránd ahol lakom, s mindenre ott tettem szert talán.

Hol alakom rápislog az olvasóra,

Mint sötét szobában a gyertyaláng.

 

Oroszi/ 2025/ 06/ 01.