TURIKARI68 blogja
IrodalomLesütött szemekkel.
Az égen sétáltam lesütött szemekkel,
S mellém ért egy csillag a tejúton.
Apám volt é vagy anyám?
Talán én, azt már nem is tudom.
/
Kinek a halál találmány, és sistergő csókot adott, ihaj!
Mert elege lett, lova szilaj paripa.
De érzi szavam, súlyom tömegét mellém leheveredett ledobta köpenyét,
S hogy a fia volnék, talán nem is sejti, vagy csak aligha.
/
Telis tele ez az üres koponya gondolatokkal, melybe tágul az univerzum,
Lelkem megannyi bolygó csend, hömpölygés, és hallgatás…
Könnyem, mint eleredt zápor hiába lett, csak befulladt mag, temető méheddel.
S ha én sem hiszek mi lesz, ha egóm megbánni vak, akkor az istennel.
/
Sok minden lakozik bennem, pókhálóm a téridő förgeteg,
De gravitációm valahogy nem vonzza ölelgetni hozzám a baj boldogságot engem.
Képmásomból nem néz, ki tükör hol fésülhetné magát a menny szörnyeteg,
Melyet, ha kérném, ölébe venne menten.
Gic/ 2025/ 06 /06.
Sors.
Itt voltam én a léha olykor,
Előtettek születtem.
Ki modorában sokszor nyers,
Szövegében néha sületlen.
/
Akár egy szikra lánglelkű éltem,
Ki nektek hun, de száraz gallyra-avarra érve.
Mindenki másnak talán vacak senki,
De anyámnak az égben mégis csak a szemefénye.
/
Egy költő, kinek, ha szerelmes voltál a szavait ittad,
Nyikhaj tolvaj éj, ha rólad álmodom.
De a valóságban „tikkadt szöcskenyáj”,
Vagy” vöröslő fájdalom”.
/
Bánat ez rég, kinek kabátja ugar,
S tán láttad még, ahogy a fukar ég neki kalapol.
Eltűnni jöttem, mint a többiek,
E hazáért valahol.
Gic/ 2025/06/05.
Az utolsó csukja be az ajtót.
Csak én maradtam, hol fölöttem s alattam,
Az élet és halál két fivér könnyed prédája most e szavaknak.
Szerelmet ígért, majd skatulyád megnyugvást,
Árnyékot a dühnek s bánatot az alaknak.
/
Otthon maradt minden mit, már ha a szív magának kívánhat…
S én hátra- hátra nézek, gyakran mert kacag, mint a gerle búgott, s hangodon dalolna a szél.
De csak az erdő zúgott,
S szélén integet a vacak falevél.
/
Nem engednek haza csak az emlékek,
S ahova most lopva lépek te már nem vagy sehol.
Azt mondja az uhu többé, nem fogand veled méh,
Támaszt fel vudu isten hogy élj, se öl.
/
Durva hogy már nem élek tejjel anyám,
A hellyel is csak álmodom, mi elrejteti e világot.
S ha lesz, hozzá erőm majd megállok a ház előtt egy csokorral…
Mert napra pont, ilyenkor szedtem neked virágot.
Oroszi/ 2025/ 06/ 01.
A lírai vérem.
Játszanak velem a gondolatok,
Markukban az életem ringó idővonal.
Alig látszom már, mint fonal a pók potrohán,
Így élek e bolygón, egyedül mostohán.
/
Gádoros udvarok rejtenek, gémeskutak bújtatnak,
Tudván e szomjas nyáj mily hőn kutat.
S nem lehetek csak egy korty víz,
De ha felnyitom a szemét, tán jóllakik velem a nemzeti öntudat.
/
Lírai vérem adom!
Szent kelyhedbe Magyar hon.
S aki nem jön érted harcba,
Koccintson ellened, de fanyaron.
Szomja legyen örök,
S bölcsője ne adja hozzá nyelvét.
Boldogasszony anyánk ki ringatta,
Kegyelemből érette, ne hullajtsa könnyét.
/
Beszéljen virágnyelven,
De lélekben ne találkozzon Magyarral.
Az istene is legyen démon,
Vagy inkább egy arkangyal.
2018/ 05 / 21/ 19:30 Turi Károly
Gyertyaláng.
Annyira vártalak, a dohos könyvespolcon,
S éreztem, hogy már láttalak itt belül.
Odakünn néha eljön veled a nyár, csicseregni a május…
S e bájos csend az ágakra felül.
/
Pedig ordít rólam, hogy szeretlek!
Itt, csak az idő veszi üldözőbe e szerelmet…
Tinta ereimben téged szállítanak a közlekedő edények.
S már mióta nem szórt nekem morzsát markod,
Hallod! Ilyen ez a technológia mostoha sorsot szánt e verébnek.
/
De ha falod a betűket, „nekem nősz nagyra szentem”
Ez az ábránd ahol lakom, s mindenre ott tettem szert talán.
Hol alakom rápislog az olvasóra,
Mint sötét szobában a gyertyaláng.
Oroszi/ 2025/ 06/ 01.