TURIKARI68 blogja

 

Azért félek a haláltól, mert nem visz semmi tovább csak a szél,

Elvesznek a gének, mindennek lába kél, csak a betűkbe kapaszkodok fanyarul.

Hogy esetleg szól majd rólam is ének,

S beszélnek később is magyarul.

 

Elszárad életem fája lassan,

Lombja között magasan, a csillagok raknak fészket.

Ahova velem szökik a remény,

Hogy oda nem követ, ami itt emésztett.

 

Mert odafent van a por,

Amiből vétettem.

Ki úgy hitte, hogy itt majd jó helyem lesz,

Vagy csak idesodort a véletlen.

 

Már csillapszik lelkemben a fergeteg,

Csak zokogok, mint egy felhő, lassan elvesztve álmaim.

Amiért jöttem itt marad, s e gombolyag a föld,

Felcsavarja magára téridő szálaim.

 

Fogyatékos e hely, a táj, kimondom, amíg lehet,

Itt minden megvan a mi nincs.

Ide csak elveszteni jársz a nedvességet, szenté avatva a csontvázakat,

Kik nem mondják, többé mennyire fáj!

Én sem leszek, belőlük meg hiányzik majd a szókincs.

Gic 2021/ 09/ 12.

 

 

 

 

 

Nem tudom elengedni e fájdalmat,

Itt kísért még élek.

Hogy nem szeret majd ez az ostoba világ,

Ha odaadom önmagam, én ettől annyira félek.

 

Pedig tán engem várt a líra apraja s nagyja a margók szélét lesve,

Ki krónikása a nagy dominusnak, s nem csak ígéret.

Ki eljő biztosan akár az este, visszajárva a rerumból, mint miraculum,

Az olvasók fülébe suttogva akár egy kísértett.

 

Én attól félek, hogy a lactea via utcáin,

A többi között hasztal égek, s ez az érzés szed ízekre.

S eltűnök végleg,

Úgysem jutok el az emberi szívekbe.

 

Így feladva,

S csak úgy lebomlok a végén.

S mi pihenni vágyik a maradék,

Még valami azt sem hagyja majd békén.

 

Oroszi 2021/08/28.

 

 

Te azt hiszed, senkinek se hiányzol,

Pedig az én szemeimben utánad tükröződik a kék.

Életre kelnek az álmok,

Úsznak a bárányfelhők, szövődnek a mesék.

 

Mibe bele képzeletem magamnak alakod,

És a vágy odacipel folyton e fájdalom küszöbre,

Ott vagyok bénán, akár mint egy holt alak.

Hisz néha vagyunk egymásnak a költői vénán,

S olykor akkor szinte már kézzel is tapintottalak.

 

Mert nehéz lesz a csend, s közben nem szólni semmit

Mi nyomot hagyna szívbe és kőbe.

E fájdalom eszi rajtam nyersen a húst,

De a lelkem még nincs készre megfőve.

 

Oroszi/ 2021 / 08 / 08.

 

Ahogy itthon járok mindig,

Megszólítanak a régi barátok.

Előkerülnek valahonnét, de csak itt,

A felnőttnek hitt biciklik, szánok, s a nagykabátok.

 

Pedig nem is fázok! De a szárnyak folyton ide hoznak vissza,

S csak hintázok vala, ágak hegyén, mint a gerle.

Keresem a régi sátrakat odalent,

S téged, hogy ott voltál valamerre.

 

Hiába köszönök, csókolom,

Csak a hiányérzet hajbókol felettem.

Ahogy e fizikai sík, akár a horizont a föld alá görbül,

Én meg csak egy vidéki lettem.

 

A sors vajon ezt az agyagot szánta nekem?

Ide ültetett, játszott velem, s kacagott!

Idevájt a lelkembe sokszor,

S rejtett volna el, mint valami vacakot.

 

Meg is kell, hogy bocsáss még, mert elmentem én is,

De úgy tűnik nem hiába ütöttél vertél belém tanyát.

E helyen maradsz csak az enyém,

Hol visszaadom neked a tantust egyszer szegény anyám.

 

2021/07/10/ 17:02.oroszi.

 

Csak egy törtrésze vagyok a fénynek,

Amit az univerzum szavakba ölthet.

Csak egy pillanatra létezem,

Mikor elérem a földet.

 

De akkor kujtorgó napsugár vagyok,

Mohás erdők alján.

Ki kilépek e ködfalakból,

Ibolyát szagolni néhanapján.

 

Ki odaesve ég, és földközé,

Szivárványhidat festett.

Kuncsorgott a szerelemért,

De úgy, mint a boldogság, soha sem ölthetett testet.

 

Aztán e törtrész,

Lassan vissza egészbe fordul.

Ahogy megmossa Pilátusom kezét,

S a lelkemen tiszta víz csordul.

 

2020/ 06/ 12/ 11:48