TURIKARI68 blogja

 

 

Úgy gondolok most a hazámra,

Mint ahogy apámra kinek emléke

A Somló alatt múltba veszve lába kél.

Sírján valami mezei gisz-gaz virágzott

Még itt volt, ennyire egyik se hiányzott

Úgy járok én is utánad most sziszmatolva, mint a puha szél.

 

 

 

Itt lettem egykor én is óriás, mint a gyermek,

Ki e földből kinőtt bokrok ágán azóta is folyton érőn termek!

Ide font meg magának, a téridő barátom.

Beleszakadva valamely felhőről pont anyám ölébe

Hogy ez ugarnak vessem le, ha mennem kell húsvér kövérke kabátom.

 

 

És de vajon melyik a valódibb

Talán az élet? Mely a halálhoz csapódik?

S karöltve szépen jár e két cimbora.

De ha egyszer az eleven fáj,
és persze éppen akkor előle, még bújnod sincsen hova.

 

 

 

 

Itt vagytok hát az illatokba feszt!

Hisz a talonba én sem vagyok elfeledve!

S ha vándorbotot kapok, oda fel a csillagokba,

Az hogy Magyar vagyok, a gondolat hazáig nem ereszt!

Még odaérek, bennem lesztek eltemetve.

 

Gic/ 2023/04/02.

 

 

 

 

 

 

 

Hello, szia, te virág!

Kit hajcol itt a világ vadul,

Mond, milyen az a sors, mely harcol ott lent!

Miért nőttél ide makacsul, hol némán hallgat a csend.

 

 

Tudtad? Kutyafuttában járt erre a boldogság,

Nálam, kit nem várt sehol kegyelem.

Egy váróterem volt a lelkem,

Hová csak átutazóba nyitott be a szerelem.

 

 

Ezért, ma csak mások álmaiban nyaldosom ajkad ízét,

Így öltve az elmúlásnak vacak ringó testet.

Adva forró csókot,

S karoddal dajkálok, magamhoz hasonló indigó gyermeket.

 

 

Vigyázok majd szép szemedre,

Ha megneszeled, hol vagyok.

E szavakban létezve a honnak,

Hol tengerként összefolynak a mondatatok.

 

Oroszi/ 2023/ 03/ 12.

 

 

 

Ha az ember haza gondol,

És sokat barangol itt bent.

Eszébe jut a gyermekkor,

Hol akkor még ott volt valaki, aki megment.

 

 

Akácfüstöt pöfékelő téli reggelek,

Ahogy én kelek, Lujza mama a maga csillaga.

Az ajkamat harapdáló bundás kenyér,

S ahogy iskolába indított ugyan az a tenyér!

Kísért gyakran az otthon szaga illata.

 

 

Hisz innét röppentem világgá,

S nincs is már ki látná, ha elönt, a fájdalom pedig én vagyok!

Bolond lettem?

Ki ha erre jár, már csak egy jött-ment, mint az évszakok.

 

 

Az isten lett a legközelebbi hozzátartozóm a pindur,

Bese kel mennem többé a költő falujába.

A szabókeresztre feszítették akár egy linket ma is élő rokonom,

De ha az éhes elme vadászni indul, nem válunk köddé,

Kiolvas tán minket majd a fabulákba.

 

 

Ímhol már pedig,

Javában csont sovány a csend.

Mikor talán felkarol a jövendő, kinek ott leszek minden szavában

A hazám ő lesz az, aki megment.

 

 

Oroszi/ 2022/12/26.

 

 

Helló Oroszi! Egyszer visszajövök még,

Ha engedi az ég!

Ha más nem, tán csak úgy hazafúj a szél.

Akkor betűk potyognak az égből majd előttem, s én, mint a fergeteg,

Kész vagyok itt hagyni a szót,

Melyből volt már rég rengeteg s mindent elmesél.

 

 

Tudod, kerestem a boldogságot szegényesen,

Mint a gabona futurában a foltos szákot,

Odaszökve a szemekbe jóllakni falatnak.

A szerelmet anyám!

Melyet kislányként, te is csak kitaláltál magadnak.

 

 

Egyszer hazatérek? S már ha tejet aludni nem is kérek,

Csak hogy mondj másik mesét,

Mert túl bosztihó volt velem fent szeretőnek az élet.

Mely ellopott elcsent előlem minden jót,

De ha megtöltik miattam is kistemplomunkba a hajót,

Had maradjak itt legalább a temetőnek egy szép kép csendélet.

 

 

Oroszi/ 2022/07/31.

 

A kóbor szellő, mint a szóbeszéd úgy járja az erdőt,

Suhanva a tűlevélen, ott fütyül az odvas fába.

Alig állunk ellen ez üledéken már Nimród,

Eltűnünk tán holnap utánad az Orionon,  de lehet, hogy még máma.

 

A távolban kis falucskák a Magyar tengerbe, mint ahogy a halacskák ívnak,

Bennük templomtornyokkal kongva, imára hívnak!

Mikor a lélek pont szárnyat bont, de hiába ha néki a fuvola is csak könyörög, maradásra pedig, vonó rí hegedül.

Itt vagyok, hát te magányos halál te cimbalom gyere, gyönyörűm te se legyél egyedül.

 

Szívemben az ezeréves múlt dobog, mint sok csalóka szerelem s vesztes csata,

Ahogy a szkíta szarvas pata anyaföldet dagaszt.

Ím hova kergettek hát e mohán fiai enének!

Ne fuss tovább mi a fenének! Ha nem érjük meg a tavaszt.

 

De kinyílik majd velem a talon, s megkerülök neked, mint etalon,

Mint szalmakazalból a tű.

Befoltozni a haza sikolyait,

Mit ütött a golyó, vagy kimarta a sok elfojtott düh.

 

Mert vannak itt még elvarratlan szálak, csonka hazámból lógnak a fércek,

Mit tartanak azért, összefognak valahogy, ahogy a bércek körbeérnek, mint egy vonal.

Nekem mennem kell most tovább, mert itt e sors nem is lehetne velem mostohább!

De úgy is kibukik velem valahol a vérvonal.

 

Gic/ 2022/01/21