TURIKARI68 blogja

 

 

Eltemetem én a bánatom örökre,

El én, hogy többé ne lássa meg senki.

De ha köddé válok e rögökre borulva,

Sírva fogok hazamenni.

 

 

Még el nem ment, én nem is gondoltam,

Teremtőm merengőn a halálra.

Csak reád, és a sártóból, ha visszajön,

Édesapám magára.

 

 

Ha elaszom én is, e csend öltöztessen fel,

Ha fél befogni a számat.

Ahogy mellkasom telefolyik, földel,

Tán csak a szó lesz, ami onnan fölkel  

Suttog, mint az szél és a betű feltámad.

 

Oroszi/ 2022/10/08. A Somló alatt.

 

 

 

E földet szólítottam itt anyának,

Én, a szerencsétlen ember, ki az ég alatt izzad.

Hol a bűnben is igazat adva magadnak,

S tanúnak, még az istenedet is idehívtat.

 

 

S mikor lelkedre kicsi lett a bőr,

Mert csak saját álmaidnak voltál valaki.

Te egy pennával mentél érte el a csatába,

De amúgy nem vagy bolond, csak egy hazafi.

 

 

Akkor azt mondta a kor bután, hogy nem is létezel!

A valóságtól rohadt messze vagy! De itt rítt velem 

Az, ami pedig zsigerből jött volna tanítani az a feled.

Nyomodba szegődve tán, ha mész, majd oly hirtelen el is tűnik veled.

 

 

Mi szükség van hát reád?

Ha se itt, se ott nem leled a hazád, csak kísértesz.

S ha szerencséd van,

Néha megidéznek majd egy könyvből akár a lidércet.

 

Gic/ 2022/09/11.

 

 

Könnyeim, akár a szedett-vedett betűk,

Tán csak csipkés szélű felhők voltak.

Melyek a margón mégis,

Egybefüggő folyókként szólnak.

 

 

Vélük túlláttam a csillagokon pedig,

Ahol a fény is elesetnek érezte magát.

Lelkemmel ott vártalak a horizonton,

Hol elengedem majd, mert az életem sem a saját.

 

 

Ahogy magamat az ősgyökig visszanézem,

Érzem, köntösöm szövetei ott lesznek szétesve.

Idelent e csontvázzal mire fel volt akasztva mintha csak,

Valami másik gazdatestet keresve folyton tévedne.

 

 

Ki van égve a világ,

S e fájdalom tán, mit emészt belülről az ember fia.

Nekem nincs már itt mit felgyújtani,

Ahhoz kevés vagyok én, de nem is kell ide ez a szikra.

 

 

 

 

Kinek adjam hát át e fát?

E pásztor stafétabotot.

Kibe ott e jellem nemes,

S nem ütött kopott.

 

 

Gic/ 2022/08/10.

 

 

 

Tisztaszívem akár a szent föld,

Benne egy szózat, mely oly fennkölt te angyal.

Aludnom kellene, de az élet felkölt,

Hisz álmokat kerget még a hajnal.

 

 

E petri csészében,

Napsugár lelkemre árnyéka vadászik.

De ismer engem a teremtőm,

S génjeink egészen vissza a kalászig.

 

 

S íme, arra már jő a kaszás,

Azt mondják, aratnak.

Ki nem hajol meg, letépik a fejét,

Majd bevetik a re- rumba, s magnak maradnak.

 

 

Az idő lineárisan vergődik a síkokon,

Az egyenlet végén találkozunk, hol keresztülhúzzák a számításod,

S én kalapot emelek.

Még az istennek is meg kellett egyszer halnia

Ki bár, tudott az élethez eleget.

 

Gic/ 2022/08/04.

 

 

Sosem volt velem kegyes az isten,

Tán vétkeztem eleget, meg kell azt hagyni.

Nem szerettem az életet,

S mégis félek meghalni.

 

 

Vérem hiábavalón csak alvad,

Pedig imádkoztam gyermekért, ahogy azt te haltad,

De nem lesz itt rajtad kívül senki emberfia fölibém meredve istápom.

Szót is hiába keresek, szívem csak kesereg,

Mert e bánat szekere elé fogtad hát istrángom.

 

 

Te maradsz az egyetlen élő rokonom, ki érti!

Ki párnát igazít fejem aljának földel.

Ki kilazít minden inat, hát köszönöm!

Hogy túl e világon, nem úgy, mint a fenti közönyön

Úgy bánsz anyámmal akár a férfi egy igazi hölggyel.

 

 

 

 

 

 

Ki dunnát vetve fölibém több araszt,

S e nemzetnek rajta kalászt érlel.

Látod? Szót értettem veled még is én,

A kincset kereső e nép nyelvén,

Mint aszály ideén a paraszt, ha a misén esőt kérlel.

 

 

Most látom csak igazán mily jó apa,

Ahogy sercen a kötél, suhan a kapa,

Mekkora alamizsna is a halál!

Hogy ilyent, mint én csak egyet sütött e pék,

Íme, menyi szívet jóllakatsz velem nem hiába ütöttél dagasztottál.

 

Orosz/ 2022/08/03.