TURIKARI68 blogja

Élt egyszer.

Élt egyszer egy ember,

Lehet hogy én mikor költeni vagyok.

Ki itt ragadt e bolygón,

Száműzték az angyalok.

Valami ami sok még ide,

Tán lehet hogy az vagyok.

Tavaszi zsongás, majd zivatar,

Ha elindulnak az évszakok.

Egy új érzés melyet nem ismernek,

Csak kóborol mint a szellem.

Ki testet ölthet bármilyen formában,

Mert megengedi e jellem.

Beszéltem a szélhez hogy suttogja, 

Mondja el neked hogy nagyon fájt az.

A harmatnak hogy hulajtson  könnyet velem ,

Amit senki se láthat.

Mikor taszítva,

Nem hiszel nekem.

S a halálba kergetsz folyton,

Pedig te vagy a másik felem.

Sovárogtam.

Egy rigóval szórakoztam ki ott dalolt

A tetőn a hajlatba.

Tán e nap boldoggá tesz, bár minden olyan indigó!

Egy húron pendülünk te rigó!

Elaludtak a macskák hajnalba.  

Egy bádog vagyok! Könny  csatornáimat hatalmasra duzzasztaja a pára mint az ereszt. A boldogságok kicsuknak,

Körbe szaladják e házon a világot,

Hogy nem számítottam nagy dolgnak  csak csip- csup-nak e pillanat most épp oly annyira nagy kereszt.

Sóvárogtam sokszor utánad,

S tudom hogy láttak már a porba hullani nálam nagyobb csillagot, de kereslek!

Nem vette fel  szívetek a fordulatot

S nekem nem visz tovább a lábam,

Folyton vissza szaladva elétek hogy szeretlek.  

Minden elmúlik,

A szerelem sem örök.

E testre is béklyó vár,

Ha jutnak neki rögök.

Az őszi szeleket,

Sírva faggatom.

Vajon hova ásnak,

Hol jut nekem sírhalom.

Lelkem egyszer batyút köt,

Otthon mindent elmesél.

S az ujjakat melyek a tollat fogták,

Lassan elhordja szél.

Mint egy házaló, atyám előtt kiterítve mindenem,

Hogy e földi létben, vajon mit is szerettem.

Kutakodva mélyre ásva, mint kinek nincs több húzása,

Uram! Hiányzik a szerelem.

Néha oly egyedül vagyok,

Hogy se te, se isten  nem vagytok itt velem.

Senki aki utánam nyúlna ha zuhanok,

S megfogja két kezem.

Ki letörölné könnyeim a tévutakon,

S ihatnék a mosolyából.

Akár a szomjas délibáb,

A frissen hullott pocsolyából.

Újra álmodni ugyanazt egy tükör előtt,

Mint egy üres képkeret.

Csak én odaadtam magam e valóságnak,

Mely sohasem létezett.

Az álmokkal becsaptam önmagam,

Mert amit ott még ők sem láttak.

Hogy a valóságban nem hisznek majd,

Csak egy vén komédisnak.

A múltkor hullócsillagok láttam,

S a te neved jutott eszembe hirtelen.

De nem vagy valóságos.

S mégis közbe, te vagy a mindenem.

Mindig kell valaminek fájnia,

Mit nem old se ima se mágia.

Mi magába bolondit s írásra késztet,

Nem öl meg, de csúnyán kivéreztet.

Kiszáradt a csók ajkadon,

Szikkadt repedésin még, könnyezik egy mi eleven.

Azért sugtam e vándornak,

Ki még így sem tartott elég bátornak szerelmesen.

Dadogásra késztet, minden szavad,

Ha kérdezel.

Ezen a bolygón, jukat vágták te is,

Imbolygó szívemen úgy hogy nem is létezel.