Jeremiás.

 

Olyan ez a poros út nékem,

Amin most járok.

Hova csókod sosem tévedt, s egyszer csak,

Nem jő vissza a lélegzet sem, amit annyira várok.

 

Azt hittem morzejel lesz bennem a szinuszritmus,

S az idő, csak az ütemek közötti ájulások kényszere.

Csak költő akartam lenni ott,

Hova már madár sem kellett már a fészekbe.

 

Megcsillanni egyszer,

Mint a penna hegyén a tinta.

De mielőtt kitárja kapuit a tüzes gyehenna,

Az anyaföld, mint egy lakmusz, létezésem beissza.

 

Nem olthatom, szomját tudom,

De kívánta e belsőt, s neki semmi sem elég.

Kibírt már harminchat fokos lázat is,

Sőt! A vonat kerekét.

 

Átsiklik majd az élet rajtam,

Mint cinkos ereken pendülő lágy dallam.

S nem hagy belőlem hátra semmi mást,

Csak kit előre látott az isten, Jeremiást.

 

Oroszi/ 2020/ 04/ 06/ 07:30.