" Imádság a megfáradtaknak"

 

 

(Avagy a nemlétezés anatómiája.)

 

Amikor az ember a múltba réved,

Temetőt lát maga mögött s ott anyját körötte megannyi fehérnépet,

Vissza, mind az ismeretlen ismerősig.

Most pedig csont nélkül kísértenek agyam minden szegletében,

E tégelyben benne van minden genom,

Hol puha testemet főzik.

/

Bámultam ki e Petri csészéből önmagamra,

Kire, e közhelyen kívül véletlen, ha más is ragadna…

Ahogy minden idegszállal rám feszül az élet, mint szégyenfolt.

Inaim is pattanásig, mint íjra a húrok,

Készülhetne valami, ami eddig még nem volt.

/

Valahol erre szédeleg az idő,

Ki fiatalkorából szalad elém ő mondta…

A halál nem az ellenséged csak egy rovar, mely segít lebomlani

A mindenség üdvöskéje.

De átadja minden érzékét az anyag e képnek

És már fáj! Ahogy tépnek a tapintások és miegymás…

Mikor talpra állított nektek e kvantum zümmögése.

/

 

 

Mi lenne, ha nem lenne a gondolat

Ki tükröt tart a cselekvésnek magától.

És te soha nem jössz rá, hogy csak egy ostoba ember vagy

Ki magát félti mások haragjától.

/

Félnél e valamitől egyáltalán, ha magadtól se tartasz?

Ha nem dörögne, csak csapna!

Nem lennének előzmények rádzoomol,

Az isten haragja.

/

De tudd meg nem vagy te sem tán csak egy prímszám,

És képzelődsz, hogy álmodik felőled egy idegen.

De te azért is felébredsz, ha nem leszel különleges ismerőse,

Mert egy szürke kis foton vagy, aki átgázol mindenen.

/

Pedig csak vágytál mindennél többre!

Most már megnézheted magad, de egy bordád sem hiányzik,

Na, tessék annyi a közös reggeliknek!

Pedig te nézel, de nem lát a vak szerencse csak szimatol utánad.

Te ezért maradsz különleges mégis, csak mert nincs hozzád fogható,

Aki megbocsát, előre mégis utoléri az utálat.

/

Mert te mégis csak ilyen vagy.

/

A Hetedik, pályázatára írt, első versem.

 

Gic/ 2025/ 07/ 08.