Hogy mit vártam tőled.

 

Azt nem hogy lábaim előtt heverjen,

A világ összes szennyel.

De azt igen, hogy gyógyítsak, mint a fagyöngy,

Hogy tinktúra legyek, mit kiold belőlem a líra azzal a szesszel.

 

Nem vágytam többre csak arra,

Ki tovább viszi nevemet.

Tekeregni véle az öreg utcákon,

S mosolyogni azon, aki rajtunk nevetett.

 

De a depresszió szomjasan vedel sejtjeimből,

S kapaszkodok, most, minden pillanatba talán.

Csillogó tekintettel,

Mert az összes beérő petesejt is csak ostoba talány.

 

Nehéz lesz így hazamenni!

S főleg könnyezni, azért ami nincs.

Mert eldobott álmaim kukák mélyén gőgicsélnek,

Mi másnak szemét, nekem drága kincs.