Hogy kivagyok?

 

 

Kit nem ismer az ember,

De tudják a csillagok.

Ők a családom foton nap anyám,

Hold nővérem, hol lebegnek súlyukkal súlytalan,

Mosolyogva kövéren.

/

Ott kanyarog az utam,

Ahogyan közelít a távol felém…

Vele minden pillanatban belőle.

De mi lesz a keserű valósággal édes,

Ha többé nem álmodok felőle.

/

Ha vitorlám nem old el szelet,

Messze tengerek nem úsznak alattam…

Mert feledtetne az idő fergeteg.

Hol várna az otthon melege, s tán szeretnek…

De maradtam, s nem megyek.

/

Gondolatban e tiszta lappal indulok…

Hol a betűk lassan formálják meg,

Hologram testemet.

Az olvasólámpa fénye odacsal szembogaradnak

Mint valami legyet,

Miközben odakünn sűrű sötét este lett.

/

S ezekbe a szavakba szerelmes leszel…

Ha mondom is, csak lesel, hogy mégis,

Pedig engem az összes csend már megtalált.

Én csak azt akartam te vigyél haza,

S ígértem érte minden mást mi nem én vagyok…

Elkövetve kettőnkért az összes életet és oktalan halált.

 

Veszprém/ 2026/ 02/ 24.