Epifízis.

 

 

 

Nincs kinek elmondanom leheletnyi pára csendem

Pedig persze szívem belül, e földért dobogott.

De soha nem búgtunk mi, mint két gerle együtt,

Ki az ágra, ha felül úgy boldogok.

/

Én már félek kimondani, hogy, szeretlek…

Mert hiába keresem benned a bájt, de imigyen ígérem, gyakrabban leírom.

Még a vájt fülűek irigyen hallgattak,

Engem majd nem keresnek! Így inkább elsírom.

/

Hogy odahaza porcukor dér diderget,

Hol a balsors pont engem alakít

De én vártalak, mint gyermek az első hóesést.

A harangszó akár egy szellem, pont elkísért valakit,

S nem is jön, vissza azt mondja a szóbeszéd…

/

Mégis elevenen élnek bennem a halott emlékek,

S ez elmének átmosnák az agyát, de neki már esik így is.

E napsütésben szépnek láttat az isten igen előttem, bár te nem akarsz pottyanni

De ébren vagy előttem mondhatni álmaimban, így áltat engem az epifízis.

/

 

 

 

Nekem nem adtál elevent a húsodból,

Inkább belőle kukacokat etetnél.

Folyton megjelensz, a múltban s hiába menekültem el előle

Belőle itt vagy akkor is mikor mehetnél.

/

Így lett bennem néma a fájdalom ki megtalált,

A sikoly sápatag magányos hold.

De illet hozzám ez a föld, mely lefolytja tüdőmet

Sosem éltem igazán, így maradtam inkább holt.

 

Gic / 2025/ 11/ 03.