Egyszer otthon.

 

A szobában nehéz dohos levegőjárt szinte úszott,

A redőnyök szúette köntösén.

Én alig ismerek már anyámra,

Ki még most is olyan, mint egy költemény.

 

Meg kell tanulnom járni felé újból, reá vetni magam csalfán,

Hogy becsapja szemem.

Nyújtózkodom, mint a harangszó délidőben,

De már az égben nem érinthetem.

 

De mégis kezében csattog az öreg balta, a görcsös favágítón,

Ahogy a hajnal, a gyújtós is hasad.

Érzem minden porcikámban, amint látom, pedig nincs!

Amit többé nem volna szabad.

 

Mit tegyek most, hogy abba hagyd,

Mert lelkem még, benned derengő tanyám.

Hogy végre ott hagyd a veteményest,

Én vagyok a te magod anyám!

 

Tán én voltam az ágyásokban?

Melyben gyönge karod semmivé lett.

Kinek tövéhez verejtéked csöppent, aki szép szál legény lett közben,

De te nem akarod látni, amivé lett.

 

Nem ölelsz, nem tépsz?

Nem érzed? Kórós győtény fojtogat!

Te tán elérted, amire vágytál, de magamra hagytál,

Mint egy tömlöcben képzelgő tébolyodott foglyodat.

 

Odaadtad magad valami másnak,

A meszes ereknek, a sajgó csigolyáknak.

Rohantál a kertbe folyton, át a szobákon, át a nappalin,

S most épp hogy csak beléd szippantanék a ruhás szekrényből,

De nem hagyott belőled semmit, a naftalin.

 

Anyámnak.