Egymagam.

 

 

Ülsz az üvegvitrin előtti sezlonon bámulva magadra,

Mint egy tükörbe, íme, ő vagyok én!

Hol vigyorog reád a zsolnai,

S valahol e csetreszek között, kepesztet az öreg vekker.

De mit is kezdhetnél vele te sehonnai, mert itt a bolond tökéletesnek öltözött,

Már ha megtalálod az ellopott idődet,

Valahol, hol kerested egyszer.

/

Tán nem is ér ennyit ez az élet,

Mert oly annyira vagy csak tökéletes amennyire az isten is hibás,

És e képmás pont ezért hazavárna.

Érzem szívem helyén, hogy kosztat a mutató az óra ketyegését,

Mely már nem mókuskerék, inkább mintha csak egy egér motoszkálna.

/

A mosoly ide kevés lesz, pedig pont rá lenne most szükségem,

De neked sáros a kezed miattam, nekem meg vaj van a fülem mögött.

S annyira fáj! Ezt nem érzi rajtam kívül más!

Csak én itt belül valahol mélyen a mindenek fölött.

 

Kamond / 2025/ 06/ 07.