Délibáb.

„ Imádság a megfáradtaknak”

 

 

Megszólított a harang húsom…

Ekképpen mikor odahaza jártam a kertek alatt,

Maradsz? S kongott belőlem vissza a visszhang búson máris.

De ahogy előkerültem én e földből szépen,

Úgy előkerül majd más is.

/

Pedig te vagy az én csendem ide nőttem neked szentem,

Hallgatásom tanít, erősebb lesz gyönge testemnél,

Minden mi volt, és lesz, csak csenevész szöveg…

Mely megőriz, s érlel engem a mostoha időnek,

Még majd e szó szót követ.

/

Soha nem kértem,

Semmiből, ami ragyog.

Csak annyit hogy legyek elég a mostnak,

Ha máig élek is, ha csak addig vagyok.

/

Így kötődök  én e földhöz hazám mely lassan átveszi az anya szerepét,

Nem állítva e sors többet, mint hitet ide be, se künn kelepcét,

Ím, ma hazahívott ez a vén kolomp.

Átölel, hozzám bújva egy álom szövődik, mint mikor csurgott a tej…

S mindent elhiszek újra én a bolond.

/

 

 

Itt talált meg engem az Isten, ki barát, pásztor, bánat s minden…

Én is e felhőből potyogok.

Utána ímhol saját nyomomba szegődve hol egykor láttad…

Mikor összeraktak a pillanatnak grátisz, ionok és protonok.

 / 

A Hetedik pályázatára írt, második versem.

Oroszi / 2025 / 07/ 06.