Csak képzeltem magam.

 

 

Nagy terhet rótt rám ragasztva az ég,

S ó hát én alatta néha már oly ingatag!

Csak képzeltem magam, s engem a pillanat.

 

 

Olykor e világra ezer sebből vérezve a porból sár lenni

Vágyódva egymáshoz akár az édes szeretők.

Egy álomba veled valahol máshol ébredni, eltűnni a szemek elől

Mint az alkonyba fulladt éhes temetők.

 

 

Golgotára vitte a valóság érzékeny szívem,

Megtörve bennem hozzá mindent mi kellék.

Nem tudom mikor lettünk annyira mások,

S ha igazán mélyre ások, talán mintha nem is apám, s anyám, gyermeke lennék.

 

 

Összetörve e víz tükrét bennem arcomba csapkodott,

Akár s mint egy puha tóba hajlott faág.

S, ó már ha vagy, hely! Lennél e nekem mégis kereszt, mely nem ereszt!

Ha csobbanok neked imát, végzet mely elold innen, mint kötélről egy paripát.

 

Bakonyszentkirály / 2025/ 01 / 09.