Csak azok a dolgok számítanak.

TURIKARI68•  2023. szeptember 25. 13:40  •  olvasva: 59


 

 

 

Csúnya ködös volt az idő, a lomb egyik pillanatról a másikra eltűnt a fákról,

Pedig csak egy pillanatra néztem félre.

Mindig más képtárul elém, ahogy az ablakon kinézek, mindent belep a ködös pára,

És kezdtem hinni benne, hogy a napsugár fogta a bőröndjét, és végleg elutazott szerencsét próbálni Miamiba.

Már-már szinte előttem van, hogy ott ül, csillog, mint egy potyautas valamelyik repülő szárnyán,

És a part közelébe leugrik az egyik korallzátonyra vízbe lógatva lábát, ami hirtelen felforrósodva sisteregni kezd.

Úgy döntöttem, viszont hogy hagyom elragadtatni magam és úszom, az árral egy kicsit most az egyszer nem szabok határt gondolatatimnak most kiderül, majd hogy minden út vajon Rómába, és onnét a tengerhez vezet.

Ahogy kinézek az ablakon esetlen ujjaimat félreviszi a billentyűzet és rájöttem, semmi nem számit már az életben csak azok a dolgok, amelyet önzetlenül tesz az ember,

Titkon már- már el is játszottam a gondolattal, hogy itt belül kifizetnek és majd valami olyasmit érzek, amitől marha boldognak kellene lennem.

Ahogy így merengve a távolt lesem, mint Katajev a távolban azt a bizonyos fehér vitorlát,

Én is kezdem az alakokat fürkészni, mintha a távolból várnék valakit, aki kitöltené a hiányérzetemet.

Talán apámat, mert, hogy szokták volt mondani az igazság odaát van! Vagy álmaim nőét,

Mint ahogy József Attila ábrándozott a sok bájos nőről, hogy halott anyját önmagának összerakja.

Vagy, istent akár! Persze ő csak akkor jelenik meg, ha már tudom tartani a számat,

De amúgy meg nem számítana ebbe a világba különös dolognak.

És ezt valahol ő is tudja talán ezért kicsit depressziósan átlényegülve bolyon egy másik dimenzióban.

Talán ha megjelenne az instán, és ha lenne elég követője kő gazdagon, mert, hogy ebbe a világba mindenki sztár, vagy az akarna lenni.

De elröppent az idő, és oly annyira hogy a holdfény is lassan a körmömre égett.

 

Jön az- az átkozott sötét, de hogy nem unja még kergetni egymást a nappalokkal!

Lassan eltűnnek az árnyékok,

Vagy csak ottmaradnak, és mi nem látjuk őket, hogy mi is folyik valójában.

Észre sem vesszük sokszor, mikor egy nehéznap végén, az a bizonyos „házak faláról csordogáló

Vöröslő fájdalom” lassan telefolyik ezzel a sötét tintával.

Mintha keresnének valamit, ami nem is létezik! A tiszta őszinteséget, amiért bolyongani kell, vagy érdemes rászánni az időt.

De az ember bűnei nem múlnak csak úgy el olyan ez, mint valami fertőzés, maga a hajlam! Amit megkaptunk azzal a mesterséges intelligenciával együtt, valahogy átsurrant az adatokkal, ahogy letöltötték a lelkünket személyre szabottan.

Hiába dugjuk homokba a fejünket, a kísértés megtalál folyton bennünket!

Sokáig tudnék mesélni arról, hogy az ember soha, de soha nem dőlhet hátra, ha nem él, úgy ahogy kellene, csak lopkodja a levegőt itt a földön.

Ha szemközt találod magad az igazi gonosszal, ami álcázhatja is magát akár újszülött jövevénynek is,

A megtestesült ártatlanság képében.

Hiába érzed úgy, hogy igazán fel vagy vértezve ellene, ha nem hiszel, az ima erejében, és nem érzed a lelkiismeret fojtogatását ott belül, magadra maradsz vele, a szíved érzi, hogy mit kellene tenned ösztönösen, de az agyad folyamatosan tölti le a suttogó hangokat.

Tehát! Ez az este is a miatyánkkal, s az üdvözléggyel kezdődött

Melyek sokat szoktak segíteni a démonaimmal való hadviselésben.

Reggel négykor kellene kelnem! Abba hagytam hát az írást, mert ujjaim úgy vándoroltak a billentyűzeten, mint a részeg ember hazafelé az ivóból. Beállítottam tehát a telefont, hangját amit, általában kombinálni szoktam  az álmaimban való történésekkel.

Hol egy éppen megszólaló kapucsengővel hozom összefüggésbe, hol pedig a kocsiban felcsendülő zenével. És ebbe a valóságos álomba, egy hidegnek éppen nem mondható téli hajnalra ébredtem, éppen a buszra igyekezve.

A lámpaoszlopok úgy támaszkodtak a ködben, mintha valami semmirekellő naplopók lettek volna.

A macskaköveken araszolva néha hátranézek, melyek, lassan de biztosan nyalják el a cipőm talpát,

Akár egy érdes nyelvű kiscica.

Valamit hallok! Érdekes karcoló hang üti, meg a fülem mintha húzna valaki valamit, és ez a hang visszhangzik a házak között, ha lett volna valaki mellettem mondtam volna neki, csípjen meg rögvest

Mert normális esetben, ilyen dolgok nem tűntek volna valódinak.

A váróterembe érve megszokott arcok vártak, néhány idegentől eltekintve,

Akikkel általában hosszasan szoktuk bámulni egymást, mintha minden és mindenki gyanús lenne a másiknak

De az a hang nyomot vájt, szinte megkarcolva a járdát, és a tekintetemmel követni kezdtem

A váróterem távoli sarkában lévő alakot, ahová alig ér el a fény, csak az úton száguldozó autók fényei

Vetítenek oda pillanatképeket.

Friss vér folydogált az arcán, mint az ablakon lecsapódó lassan csurgó pára

Rongyokba tekert csont sovány testén számomra elviselhetetlennek tőnő sebekkel.

Mellette a kereszt, amire anno fel lehetett feszítve akár egy éppen börtönéből szökő szabaduló művész, a faalját épp úgy elkoptatták a kockakövek, mint az én bocskorom talpát.

Mindenkinek megvan a maga keresztje, mielőtt gondoltam volna, de ő most még mindig mindannyiónk terhét cipeli úgy éreztem, időn és téren át.

Keresi, a tekinteteket próbálja követni a mai kor fellegekben járó ateista emberek egóját,

Mint egy éhes kivert kutya hátha valaki befogadja őt.

 

Valami nekem itt annyira fura! Szólított meg a félhomályból,

Pedig már majdnem átsiklott tekintetem felette, merthogy az gondoltam, hogy biztosan egy jól sikerült grafiti.

-         ha nem vetted volna észre, meghaltál! Válaszoltam neki,

Igaz hogy se akkor, se a feltámadásod alkalmával nem voltam jelen.

Csak hallottam felőled hírből, mint bolond a mennyországról!

-         ez jó! Ez nagyon jó! Rég találkoztam már ilyen szarkazmussal válaszolt, és az a tömérdek fájdalom, és kétségbeesett arc hirtelen, talán több ezer év után, először kelkezdett nevetni!

De ez a nevetés  olyan sziklát nyaldosó volt a számomra,

Mint amikor a nyugodt óceán gondol egyet és felkapaszkodik a legmagasabb szirtekre legyet fogni.

Nos, én, ha úgy tetszik ott álltam a parton és most úgy éreztem, hogy maga poszeidon markolja meg a torkomat, hogy magával ragadjon a mélybe már pedig én akkor is valóság vagyok címszóval!

A mitológia összes hőse is kevés lett volna, hogy rajtam segítsen,

Ha nem látta volna meg bennem az önzetlenséget.

Ahogy a szikla és a víz is előbb itt volt, mint én, és nem a világ van értem, hanem én vagyok ezért a világért, hogy jobbá tegyem.

Láttam ebbe a tekintetbe a csodát, 

Amire mindenki vágyik, de nem hisznek benne!

Ahogy jött, ez az üstökös, és maga a bolyóra bekerül valahonnan az élet csírája.

Láttam a fogadtatást, a hitellenséget embertársaimban,

Láttam  az önzetlen szeretetet,

Amit József szemében láthatott,

Hogy az ember csak úgy ad! És nincs mögötte semmi több!

Ahogy megtehetnénk, amit nem teszünk, és mindenki kölcsönhatást gyakorol ez által a másikra.

Emberek fagynak meg, halnak éhen ellehetetlenülve,

A templomok ajtaja pedig zárva 

Egy olyan istennek építettek palotát, aki talán viskóról példálózott.

Gyere, szállj fel mindjárt itt a járat szóltam neki! Van még nálam apró

A buszra biztosan elég lesz, a keresztet hagyd, itt majd én kezdek vele valamit

Ha elkezdtem bolondot csinálni magamból, akkor ebbe a bolond világba lehet, hogy még egyszer a hitemből fakadóan normális is leszek.

Aznap elaludtam nem mentem dolgozni!  Ott ücsörögtem a feszület másik oldalán a másik oldalamra fordulva,

És ő sem szállt fel! Merthogy őt pénzért ne vigyék sehova, meg amúgy is még a végén a sofőr nem engedi fel,

Gondolván hogy ebbe a mai korba is csak egy büdös hajléktalan lehet.

És olyan érzésem volt egy idő után,

Hogy szerettem volna, elhinni, ha az ember meghal,

Ezt az óriási fájdalmat nem érzi tovább! Megszűnünk létezni, és az ember agya nem kombinál tovább,

Nem gondolkozik csak vár a harsonaszóra.

 De ez a megnyugvás csak egy álom maradt egyelőre.

 

Gic/ 2023/09/25.

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!

TURIKARI682023. szeptember 26. 14:44

Köszönöm

Mikijozsa2023. szeptember 26. 14:38

csodálatos a novellád. kedves Kari,... ne szabj határt gondolatidnak, szívvel gratulálok hozzá

TURIKARI682023. szeptember 26. 13:40

Köszönöm!
Próbálok egy nagyobb volumenű regény irányába elmozdulni,
Csak állandóan rímekbe fulladok.
Na meg időm se nagyon engedi.
De talán most hogy öt éves várólista végén , végre csípőprotézist kapok a jövő hónapba talán az unalom meghozza az áttörést😄

liketorn2023. szeptember 26. 13:20

Sok nehéz lélegzet és gondolat, azt hiszem ez azt jelzi hogy nincs egyensúly, vagy a kinti világ, vagy a benti, de bibis. Konkrét probléma csak a szívtelen világ, néha én is így vagyok ezzel, az igazi megoldás értelmet vinni ebbe a katyvaszba:
,,Amikor minden értelmét veszti, nekünk magunknak kell jelentést vinni a zűrzavarba, hogy képesek legyünk folytatni."
- Szergej Geraszimov