A porból.

 

 

Érthetetlen bűnös dolog ez az élet,

Eddig mindig szerettél volna magadnak egy csillagot…

Mely odafent henyél.

Te hitted, s félted a sötétet ki a mélyben ringatta,

Szeretted volna azt a fényt, hogy megingassa…

A büdös dögszagod hogy egyszer Isten legyél.

/

Pedig amikor elkezdődött volna e végzet,

Te vegyszerrel etetett ott voltál az egyiken,

Ahogy sorsom végignézve jónak találod.

De a szerencse sejtszinten bujt el előlem a föld alá…

És a szó már nem lehetett a jó barátom.

/

Hol az emberi testrészek, részeg tehetetlenségébe hevertek,

S árnyékom beleéget a délutánokba…

Ám a Magyar tűz tovább lobban.

És ha nem fog senki tollat többé hogy szerelmet valljon szentem…

Hát kellene nekem egy szív vagy egy láb, hogy kisétáljak onnan.

 

Gic/ 2026/ 02 / 17.