A harmaton.

 

Sétáltam a harmaton egy késő őszi reggel,

Meg, megcsillanva a napfényben, mint egy hízott pók.

Már alig működik a kémia bennem, pedig nem álok készen,

Ezt sugárzom feléd folyton az atomokból, mint valami izotóp.

 

De ez őszi erdők avaralján,

Ha maradnál velem  még egy kicsit szentem.

Bélelnél e nekem vackot, s kuckót, csak addig

A szívedben hova lenne mennem.

 

Mert lassan megszűnik az űr, a meddig,

Hol pedig, szorítottam helyet annyi minden másnak.

De te fájdalom neked élned kell tovább!

Hogy ne feledjék, milyen íze van a boldogságnak.

 

Mint a reménynek, ki árnyként követett,

Mely nem hal meg, pedig folyton temetett.

Ott terem romjaimon hamar,

S mikor elveszni látszik e világ, neki is  kikapar ,most megkeresett.

 

Mire nem maradt idő,

Ti mondjátok tovább!

Hogy a férfi, ki nem engedi könnyét hullani,

Nincs annál ostobább.

 

Gic/ 2021/11/21.