Kék kutya csavarog

A sok zavaró autótól, motorkától, embertől távoli útra indult a kék kutya. Mezőkön sétálva. Lehet mondani, a semmi közepén ballagott pozsony irányába. Végül elérte az öreg kanálist, ahol megállt és rágyujtott szokásához hűen szivarra; Ámulta a nap lementét és figyelte hogyan borul sötétségbe a város. Mély gondolataiban, az életében fontos és értékes barátai jártak, akik szépen csöndesen eltüntek. Megszakatt a kapcsolat. Az évek során már rájött a kék kutya arra, hogy hamis mosollyal és pár kis hazugsággal könnyen szerezhet kapcsolatott, barátokat, népszerűséget. Bizonyos határt túl lépve egészen szép rózsaszin világban élhet az ember boldogságban. De ő ebből nem kér sohasem. De vajon, a régi ismőrősök már rájöttek arra, hogy a folytonos negativ gondolatokkal maradt magányos kék kutyának honnan van a hatalmas akarat ereje?  Erre felnézett a már látható csillagokra és baúgatott; A hold megvilágitja a kék kutya árnyékát. Tovább gyalogol szinte vakon, mert olyan sötét lett, hogy az orráig sem lát. De mind végig mosolyog, mert akár mennyire is rövid lesz ez az út, most az, az ami mindig is akart lenni: HOBO! Egy magányos lámpa oszlophoz ért és gyengén világitott, de elég jól lehetett látni a már beton utat, igy arra ment. Ahogy csak mendegélt furcsán érezte magát fent a dombra vezető úton. Nagyon zsibadtak a lábai, szinte már nem is érezte, csak húzta. A kezei kétszeresére dagadtak, nem is igazán tudta mozgatni. Majd hirtelen megjelent egy fehér árnyék, ami bele markolt szivébe és rángatni, tépni kezdte! Jött a többi árnyék és ugyan azt tették mindannyian egyszere és a kék kutya eldölt. Ébren volt, csak némán feküdt a sötétben. Nem tudni mennyien voltak, de az egész úgy nézhetett ki, mint a keselyűk az utolsó falatott zabálják az állatról. Végül az utolsó erejét össze szedte és menekülni próbált, de csak kúszott, mászott. Mivel már egyáltalán nem érezte a lábait, a kezeit nem is tudta mozgatni annyira eldagadtak neki. Gyötörte a fájdalom, amit a szellemek okoztak, de nem adta fel. Vadul kapálozott, kúszott, mászott, kúszott, mászott hosszúnak tünő ideig és végül a nagy sötétben nem látta, hogy kiért a töltésre és nagyon a szélén van. Igy legurúlt és az eszméletét vesztette. Mikor felébredt nagy csend és nyugalom volt, még csak a duna susogását sem lehetett hallani. felállt és vissza ment a töltésre ahol szintén csend és nyugalom volt, nem volt semmi apró mozgás sem. Hát a töltésen lévő uton ment tovább, maga sem tudta merre, hová, csak ment a csillagok tengere alatt. Nagyon fáradt és gyenge volt már a kék kutya, már szinte arra is gondolt, hogy csak leül és megvárja holnapot. Valamiért mégis tovább mendegélt. Talán a hatalmas akarat ereje miatt? Vagy valami más miatt? Nos ezt most én sem tudom. A hidon túl menve már látta a Kormorán hotelt igy már bátrabban ment a temető melletti úton is, mivel jól ismerte ezt az utat. EZ A HAZA ÚT! Ahogy ment, látott egy padot a járda mellett, le is ült és rögtön szivarra is gyújtott. De most nagy füstött is fújt. Száll könnyen a füst, képek jönnek elő könnyen a múltból. Tisztán látta a kék kutya, ahogy ott ül egy régi barátjával és beszélgetnek, sirnak, nevetnek, zenélnek, terveznek. Könnyek csordulnak szemeiből és az utolsó szivarját oda teszi maga mellé, mert tudja úgyis fog kérni tőle a barátja. És azt is tudja, hogy ezt szeretettel, tisztelettel teszi, mert fontos és értékes barát. Kicsit össze kapta erejét, már elmúlt a zsibadás és a kezei is rendben vannak. Igaz a fájdalom megmaradt, de az mindig is volt. Felállt és ballagott haza.