T0m blogja

Nagy, zajos, piszkos városba érkeztem. Bár fogalmam sincs hol vagyok. A nagy tömeg elképesztően nagy és durva nyomás, érzem ahogy mindenegyes szemmel kövekkel - szögekkel dobálnak engem. Csupán mert, egy kicsit más vagyok. Talán.

Séta közben, mélyen, érdesen az járt agyamban hogy aki elhozott ide kocsival, nem vert meg vagy ölt meg és falt fel akár valamiféle kannibál. Pedig rohadt nagy ökörszemei voltak. Rémisztőek voltak.

Beértem a városi parkba ahol teljesen más világ fogadott. Egészséges, virágos fák, madarak énekeltek, macskák lazultak, egerek a kukák körül rohangáltak és egy-két koldus meg pár ifjú szerelmes párok jöttek, mentek. Unottan csak húztam lábaim és mormoltam Gyurkovics Tibortól, unom cimű kedvenc versemet.

Néhány órát bologtam a parkban és egyszer csak, gitárt hallok a távolban. Hírtelen azt se tudtam hogy fiú vagy lány vagyok, de rohantam a hang irányába akár egy fejetlen csírke. Annyira rohantam, hogy közben nem is vettem észre mennyire megzavartam a park nyugodt és csendes napját. Csorba kapuhoz értem és láttam, hallottam tök lazán a bajsza alatt mosolyogva játszotta a sérült gitáron a hobo bluest. Neki támaszkodtam egy lámpa oszlopnak és mosolyogva lenéztem a lukas, sárral meg egyéb mással is tartalmas cipőmre.

(Sztori végére egy kis zene ajánló: John Lee Hooker: Hobo blues)

Hm. Az agyam kattog a zenére és csak kérdezem magamtól: Vajon nekem mikor lesz ehez bátorságom?

Napkelte.

Halk szél súg. Teljesen üres táj hol egy-két madár és macska, vagy mi van ott?

(Sztori folytatáshoz egy kis zene ajánló: Bobos & Frozen Dozen: When the demons cry)

Furcsa zuhanás érzetből hírtelen felkeltem, bármennyire is dörzsöltem szemeim minden homályos, foltos volt. Felálltam a padról és fordultam jobbra majd balra rázva fejem és szememet dörzsöltem, végül a padra hullottam kapkodva a levegőt. Csak zakatolt az szívem, agyam, mint egy gyorsvonat.

Az oldalamat markolom egyre erősebben, már szinte fáj! De csak markolom amennyire csak tudom. Egy nagy léglezetet vettem és kifújtam számon orromon be. Miközben az eget néztem. Lefoglalt.

Amikor úgy éreztem minden a helyén van, újra kinyitottam szemem és ez úton kiderült hogy teljesen máshol vagyok, mint legutóbb. Elindultam egy mellékúton ahol egy rövid időn belül megjelent egy autó mellettem és a söfőr lehúzott ablaknál megkérdezte: Elvihetem?

Valakik figyelnek! Volt ilyen érzésem és megfordultam hogy megnézzem. Nem volt ott senki. Beszálltam a kocsiba, az meg elindult.

Valaki esetleg tud adni tanácsot, hogy kell esetleg tesztelni milyen idegennel vagyok egy autóban?

Beszélő blues:
Blues zene. De mégse megszokott 12-es blues! Két-három akkordból páros-páratlan építkező monoton szigorú ütemes, könnyen befogadható és karakteres zene. Amire ritmikus beszéd társul vagy csak sima, egyszerű beszéd (vagy mind kettő). Néha humoros, néha morgós hangulatú. Stilisztikus eredet: folk, country, afro-american music.

1926: Első beszélő blues felvétel.
1926-ban az Atlantai Columbia Records-nál felvettek egy dalt ami akkor (és manapság főleg) nagyon szokatlan dalmondásban lett előadva. Ugyan is a szöveg csak fel lett mondva szigorúan a ritmushoz tartva.
Végül 1927-ben ki is adta a Columbia Records Christopher Allen Bouchillon dalát avagy a Talking bluest (A Columbia Records-tól is származik az elnevezés mint zene műfaj). Majd ennek folytatását is 1928-ban.

Christopher Allen Bouchillon 1893 - 1968:
Apja (John) hatására kezdett zenélni, John Bouchillon és Chris. Testvéreivel, Charlie-val és Uris-nal együtt megalapította a Bouchillon Trio-t: Chris mandolinon és énekelt míg Charley hegedűn és Uris játszott gitáron. A zenekar hat dalt rögzítet, amelyek közül kettő "The Greenville Trio" néven volt. Majd 1928-ban második feleségével, Ethel Waters-szel kezdte ismét a dalok felvételét. Végül visszavonult (The Great Depression 1929–1939).

Érdekesség:
Bouchillon-nak állítólag szörnyű hangja miatt fejlesztette védjegyét, "beszélő" éneklési stilusát. Lemezrendezője állítólag szerette hallgatni ahogy beszélt, és azt javasolta, hogy néhány dalt újra rögzítsen. És az eredményül kapott "Talking Blues" lemez 1927-ben jelent meg. Ez az egyedülálló beszédstílus "Talking Blues" sokakat inspirált a következő évtizedekben.

Woodrow Wilson Guthrie 1912 - 1967:
Az amerikai zene történetének legbefolyásosabb népi énekeseinek egyike.
Egy olyan ember volt, aki a semmiből bukkant elő és tájékoztatta az átlag embereket hogy bizony kirabolnak és kihasználnak minket az alacsony fizetéssel, a sok végbe láthatatlan munkával! Akár egy két lábon járó eszeveszett rádió lett volna. Kritizálta az akkori amerikai rendszert, mert szembe állni a nagy kutyákkal. Dalaival az országot járva igazi lázadó és hobó módján zenélt. Így ő lett a tiltakozó énekes-dalszerző, a tüntető nagy alakja. Számos művész inspirálója és bátorította sokakat merjenek hangosak lenni a nem tetszésnek (népi ébredés)!

Kezdetek:
Gyermekkorát a szerencsétlenségek sorozata jellemzi: a tűzben lévő házban a nővére egy olajkályha robbanása miatt háztartási balesetben halt meg, az anyját súlyos betegség miatt kórházba szállítottak, és végül az apját azzal vádolták, hogy részt vett a Laura és Lawrence Nelson gyilkosságban, ami nem egyértelmű körülmények között történhetett. (Guthrie szerint apja csatlakozott a Ku Klux Klán újjáéledése során 1915-ben.) Woody Guthrie végül egyedül marad. Elhagyja Okemahot és kóborolni kezd az Egyesült Államokban miközben bármilyen munkát képes vállalni a túlélésért.

Érdekesség:
Guthrie aktív támogatója volt a Nemzeti Tengerészeti Uniónak, amely egyike a háborús amerikai kereskedelmi tengerészek számos szakszervezetének. Guthrie dalokat írt a Merchant Marine-ban szerzett tapasztalatairól, de soha nem volt elégedett velük. Longhi később írt Guthrie tengeri tapasztalatairól a Woody, Cisco and Me című könyvében. A könyv ritka első kézből származó beszámolót nyújt Guthrie-ről a kereskedelmi tengerészgyalogos szolgálata során, egy ponton leírja, hogy Guthrie hogyan hivatkozott gitárjára:

THIS MACHINE KILLS FASCISTS!!!

Ez először 1943-ban jelent meg, amikor bekerült a kereskedelmi haditengerészetbe. Ami később a védjegyévé vált. 1945-ben a kormány úgy döntött, hogy Guthrie kommunizmussal való kapcsolata kizárja őt a kereskedelmi tengerészet további szolgálatából (McCarthyizmus-Hooverizmus); besorozták az amerikai hadseregbe. Egyesült Államok fekete listáján volt! Ami még nehezebbé tette életét, de így is folytatta a dalok játszását és a felvételezéseket a háború vége felé miközben romlott a pszichofizikai egészsége is.

Old Man Trump:
1954-ből egy dal leírja: főbérlője Fred Trump (az Egyesült Államok 45. elnökének, Donald Trumpnak az apja) rasszista lakhatási gyakorlatát és diszkriminatív bérleti politikáját. Amit Guthrie soha nem vette fel. 2016 januárjában, Will Kaufman az amerikai irodalom és kultúra professzora a Közép-Lancashire Egyetemen fedezte fel a kézzel írt dalszövegeket, miközben kutatást végzett a Woody Guthrie Archívumban Tulsában, Oklahomában. A dal: 1950 decemberében Woody Guthrie bérleti szerződést írt alá a Fred Trump tulajdonában lévő és üzemeltetett Beach Haven lakóparkban a brooklyni Gravesendben. A dalszövegnek számos kézzel írott vázlata van, olyan címekkel, mint a "Beach Haven Race Hate" és a "Beach Haven Ain't My Home". A dalszövegben Guthrie elégedetlenségét fejezi ki Trumppal és a brooklyni szomszédságában meghúzott "színvonallal" kapcsolatban:

I suppose
Old Man Trump knows
Just how much
Racial Hate
He stirred up
In the bloodpot of human hearts
When he drawed
That color line
Here at his Beach Haven family project.

Hasonlóképpen, Guthrie "Ain't Got No Home" című dalának egy kiadatlan változata tiltakozik Trump szegregációja ellen Beach Havenben.

Beach Haven is Trump's Tower
Where no Black folks come to roam
No, no, Old Man Trump!
Old Beach Haven ain't my home!

Will Kaufman tudós szerint Guthrie "úgy gondolta, hogy Fred Trump az, aki faji gyűlöletet szít és hallgatólagosan profitál belőle". Guthrie jegyzetfüzeteiben arról írt, hogy véget akar vetni a szegregációnak "minden élénk színű arccal, amely ezekben a régi, sötéten síró, üres, árnyékos ablakokban csillog és viccelődik". Az 1950-es években a Szövetségi Lakásügyi Hivatal, amely Trump néhány lakásprojektjét finanszírozta, irányelveket határozott meg a feketék fehér környékekre való integrálásának elkerülésére. 1973-ban az Egyesült Államok Igazságügyi Minisztériumának Polgárjogi Osztálya beperelte a Trump Organizationt (Fred Trump elnök és Donald Trump elnök) a Fair Housing Act megsértése miatt.

Háború után, betegség és halál:
1956-ban. Súlyos örökletes betegség, amely vislekedésbeli változásokat és súlyos idegrendszeri hiányokat okozott: Huntington kor. Így pszichiátriai kórházba került ahol számos alkalommal látogatta Bob Dylan egészen a haláláig.
Életének utolsó szakaszát az Alice étterme című filmben Arlo Guthrie és Pete Seeger értelmezik újra.

John lee hooker 1912? - 2001:
Hooker születési dátuma és helye bizonytalan. Maga Hooker időként 1920-at mondott, viszont 2017-ben kutatás szerint az 1920-as népszámlálás szerint John Lee Hooker akkor 7 éves volt.
Tutwilerben született, Tallahatchie megyében, bár egyes források szerint születési helye Clarksdale közeleében volt, Coahoma megyében.

Zene hatások és menekülés:
Hooker gyerekek (kilenc testvér) otthoni oktatásban részesültek. Csak vallásos énekeket hallgathattak; A templomban énekelt spirituálék voltak a legkorábbi találkozásaik a zenével. Édesanyjuk feleségül ment William Moore blues énekeshez, aki John Lee-t vezette be a gitár világába (akit később jellegzetes játékstílusának tulajdonított). Moore volt rá az első jelentős blues hatás. Helyi blues gitáros volt, aki a louisianai Shreveportban tanult meg egy akkordos bluest játszani, amely feltűnően különbözött az akkori Delta bluestól. Egy másik is nagy hatással volt rá Tony Hollins, aki Hooker nővérével, Alice-szel randevúzott, segített megtanítani Hookert játszani, és neki adta első gitárját. Hooker élete hátralévő részében úgy tekintett Hollinsra, mint aki meghatározó hatással volt játékstílusára és zenészi karrierjére. A dalok között, amelyeket Hollins állítólag tanított Hookernek, a "Crawlin' King Snake" és a "Catfish Blues" verziói voltak. 14 éves korában Hooker elmenekült otthonról, állítólag soha többé nem látta anyját vagy mostohaapját. Az 1930-as évek közepén a Tennessee állambeli Memphisben élt, ahol fellépett a Beale Streeten, a New Daisy Theatre-ben és alkalmanként házibulikon. A második világháború alatt különböző városok gyáraiban dolgozott, végül 1943-ban munkát kapott a Ford Motor Company-nál Detroitban. Látogatta a klubokat és bárokat a Hastings Streeten, a fekete szórakoztató negyed szívében, Detroit keleti oldalán. A zongoristáiról híres városban kevés volt a gitáros. Hooker népszerűsége gyorsan nőtt, amikor detroiti klubokban lépett fel, és akusztikus gitárjánál hangosabb hangszert keresve megvásárolta első elektromos gitárját.

Hooker zene világa:
Egy sharecropping fiaként a Delta blues elektromos gitár stílusú adaptációjával emelkedett ki, amelyet Detroitban fejlesztett ki. Hooker gyakran más elemeket is beépített, beleértve a beszélő bluest és a korai észak mississippi bluest. Kifejlesztette saját vezetési ritmusú boogie stílusát, amely eltért az 1930-as és 1940-es évek zongora eredetű boogie-woogie-jától. Korai szólódalait Bernie Besman rögzítette. Hooker ritkán játszott standard ütemmel, ehelyett tempót váltott, hogy megfeleljen a dal igényeinek. Ez gyakran megnehezítette a háttérzenészek dolgát, akik nem voltak hozzászokva Hooker zenei szeszélyeihez. Ennek eredményeként Besman úgy rögzítette, hogy Hooker gitározik, énekel és egy fából készült raklapot tapos játék közben. Nagy részben Eddie Kirklanddel készített felvételeket és turnézott. Hooker későbbi felvételein a chicagói Vee-Jay Records-nál stúdiózenészek kísérték őt a legtöbb felvételén, köztük Eddie Taylor, aki kezelni tudta zenei sajátosságait.
Hooker a 35. helyen állt a Rolling Stone 2015-ös 100 legjobb gitárosának listáján.

Tovább az úton:
1962-től kezdődően Hooker nagyobb ismertségre tett szert, amikor Európában turnézott. A "Dimples" sikeres kislemez lett a brit kislemezlistán 1964-ben, nyolc évvel az első amerikai kiadása után.
Hooker rockzenészekkel kezdett fellépni és felvételeket készíteni. Az egyik legkorábbi együttműködése a brit blues rock együttessel, a Groundhogs-szal volt. 1970-ben felvette a Hooker 'n Heat című közös albumot a Canned Heat amerikai blues és boogie rock együttessel, amelynek repertoárján Hooker dalok adaptációi is szerepeltek. Ez lett Hooker első albuma, amely felkerült a Billboard listákra, a 78. helyig jutott a Billboard 200-on. Ezt hamarosan további albumok követték, köztük az Endless Boogie (1971) és a Never Get Out of These Blues Alive (1972), amelyekben Steve Miller, Elvin Bishop, Van Morrison és mások is közreműködtek. Hooker az 1980-as The Blues Brothers című filmben utcai zenészként szerepelt, aki a "Boom Boom" című dalt játszotta. 1989-ben felvette a The Healer albumot Carlos Santana, Bonnie Raitt és mások társaságában. Az 1990-es években további közös albumok jelentek meg: Mr. Lucky (1991), Chill Out (1995) és Don't Look Back (1997) Morrisonnal, Santanával, Los Lobosszal és további vendégzenészekkel. A "Boom Boom" (az 1992-es album címadó dala) újrafelvétele Jimmie Vaughan gitárossal Hooker legmagasabb slágerlistás kislemeze lett (16. hely) az Egyesült Királyságban. A Come See About Me egy 2004-es DVD, amely 1960 és 1994 között forgatott előadásokat és interjúkat tartalmaz több zenésszel.

John Lee Hooker 2001. június 21-én álmában halt meg Los Altos-i otthonában.

John R. Cash ("The Undertaker") 1932 - 2003:
Karrierje elején Cash a "The Undertaker" becenevet kapta művésztársaitól, mivel fekete ruhát viselt.
Kezdetben ő és zenekara fekete inget viselt, mert ez volt az egyetlen egyező szín a különböző ruháik között. Karrierje elején más színeket viselt a színpadon, de azt állította, hogy szeret feketét viselni a színpadon és azon kívül is. Kijelentette, hogy a politikai okokat félretéve, egyszerűen csak a feketét szerette színpadi színként. Az 1970-es évek elejére Cash megalapozta nyilvános imázsát, mint a "fekete ruhás ember". Ez a ruha ellentétben állt a strasszos öltönyökkel és cowboycsizmákkal, amelyeket korának legtöbb nagy vidéki fellépésén viselt. Cash azt mondta, hogy teljesen feketét viselt a szegény és éhező, a "fogoly, aki régóta fizetett a bűnért", és azok nevében, akiket életkoruk vagy drog miatt elhuntak. Hozzátette: "Mivel a vietnami háború ugyanolyan fájdalmas volt az elmémben, mint a legtöbb más amerikaiban, »gyászoltam« az életekért, amelyek lehettek volna". Eltekintve attól, hogy a vietnami háború véget ért, nem látok sok okot arra, hogy megváltoztassam az álláspontomat. Az időseket még mindig elhanyagolják, a szegények még mindig szegények, a fiatalok még mindig idő előtt halnak meg, és nem teszünk sok lépést a dolgok helyrehozása érdekében. Még mindig rengeteg sötétséget kell elviselni. Az elavult amerikai haditengerészet télikék egyenruháját a tengerészek "Johnny Cashes" néven emlegették, mivel az egyenruha inge, nyakkendője és nadrágja egyszínű fekete.

Singing in Vietnam talking blues:
A kislemez: "Man in Black" politikai felhangjait viselte sötét borítóján, az album következő kislemeze talán Cash eddigi legpolitikusabb kislemeze volt. A "Singin' in Viet Nam Talkin' Blues" egy utazásról szól, amelyet Cash és zenekara Vietnámba ment, hogy szórakoztassa a csapatokat, részletezve a "megélhetési poklot", amelynek tanúja volt, és azzal a reménnyel zárul, hogy ha valaha is visszatér, az a háború befejezése után lesz, amikorra minden "fiúnk" otthon és biztonságban lesz. Cash szövege egy dél-vietnami utazás történetét meséli el, hogy fellépet az amerikai csapatoknak. A túra során a Cash-ket az ágyúzás közvetlen közelében találták, és látták, hogy a sebesült csapatokat visszahozzák a bázisra. Cash közvetíti a rettegés érzését, amit ő és felesége éreztek, hogy olyan közel vannak a heves éjszakai csatákhoz. Végül Cash elmagyarázza, hogy a katonáknak tudniuk kell, hogy vannak olyan emberek otthon, akiknek szükségük van rájuk és szeretik őket. Elismeri a véleménykülönbségeket arról, hogy az Egyesült Államoknak részt kell-e vennie Délkelet-Ázsiában, de kijelenti, hogy amíg az amerikai katonák ott vannak, meg kell mondani nekik, hogy az otthoniak imádkozzanak a biztonságos visszatérésükért. Az elbeszélés végén Cash reményét fejezi ki, hogy ha valaha is újra Vietnámba utazik, nem talál ott amerikai csapatokat, hogy mindannyian visszatértek; A béke iránti reményét erőteljesen fejezi ki. Amit Cashnek sikerül elérnie a "Singin' in Viet Nam Talkin' Blues"-zal, az az, hogy a békéhez vezető eszközöket értelmezésre hagyja: nem lehetünk biztosak abban, hogy a korai visszavonulást vagy a győzelemen keresztüli békét támogatja-e. Johnny Cash azzal, hogy előmozdítja a békét – amit a politikai vitában minden oldal akart –, de nem részletezi, hogy szerinte hogyan kellene elérni a békét, Johnny Cashnek sikerül egy mélyen személyes történetet előadnia egy veszélyes idegen országba utazásról. A külföldön harcoló amerikai csapatok támogatásáért való könyörgésről, függetlenül attól, hogy oda kellett volna-e küldeni őket, vagy sem. Mindezt a béke üzenetével, amelyet minden fél úgy értelmezheti ahogy alátámasztja nézetét.

A műfaj fejlődése:
Az 1940-es és 1950-es évek számos forrása, köztük az Almanac Singers, tévesen jóváhagyta Guthrie-t a beszélő blues szülőatyjának! Az 1940-es évekre komikus zenei műfajként kezdett egyre hangsúlyosabbá válni, mint ironikus politikai tiltakozó eszköz. Ezt Pete Seeger, Lee Hayes és Millard Rumpell "Talking Union" dalszövege a műfaj fejlődését mutatja be a politikai kommentárok eszközévé. Johnny Cash feleségével, June Carter Cash-sel felvett egy dalt a vietnami utazásáról. A beszélő blues formátumot választotta a vietnami háború ellen. 1958-ban John Greenway zenész és etnomuzikológus felvette a "Talking Blues" nevű albumgyűjteményt a Folkways kiadó számára. Az összefoglalója 15 beszélő blues dalt tartalmaz Guthrie és Tom Glaser kedvelőinek. Manfred Helfeldt zenetörténész szerint Bob Dylan az 1960-as években a műfajba történt sok csatlakozása egyike. "Nyilvánvaló forrás" volt - mondta. Bob Dylan 1963-ban rögzítette a "Talking World War Blues" -t és a hírneve meg a beszélő blues formátum használata hozzájárult a műfaj széles körű népszerűségéhez.

Robert Allen Zimmerman 1941 - :
Robert több zenekart is alapított, miközben a Hibbing High Schoolba járt. Danny &; the Juniors "Rock and Roll Is Here to Stay" című dalának előadása a középiskolai tehetségkutatójukon olyan hangos volt, hogy az igazgató elvágta a mikrofont. Ebben az évben Elston Gunnn néven két koncertet adott Bobby Wee-vel, zongorázott és tapsolt. 1959 szeptemberében Minneapolisba költözött, és beiratkozott a Minnesotai Egyetemre. A rock and rollra való összpontosítása átadta helyét az amerikai népzene, ahogy egy 1985-ös interjúban kifejtette:

The thing about rock'n'roll is that for me anyway it wasn't enough ... There were great catch-phrases and driving pulse rhythms ... but the songs weren't serious or didn't reflect life in a realistic way. I knew that when I got into folk music, it was more of a serious type of thing. The songs are filled with more despair, more sadness, more triumph, more faith in the supernatural, much deeper feelings.

Sigma Alpha Mu házban élve Robert a Ten O'Clock Scholar kávéházban kezdett fellépni, néhány háztömbnyire az egyetemtől, és bekapcsolódott a Dinkytown folk music körforgásba. Ebben az időszakban kezdett "Bob Dylan" néven mutatkozni.

Költözés és lemez szerződés:
1960 májusában Dylan otthagyta az egyetemet az első év végén. 1961 januárjában New Yorkba utazott, hogy fellépjen, és meglátogassa zenei példaképét, Woody Guthrie-t, aki súlyos betegen feküdt a Greystone Park Pszichiátriai Kórházban. Guthrie kinyilatkoztatásai Dylan számára nagy hatással volt a korai fellépéseire. Guthrie hatásáról ezt írta: "Magukban a dalokban az emberiség végtelen sodrása volt ... Ő volt az amerikai szellem igazi hangja. Azt mondtam magamnak, hogy én leszek Guthrie legnagyobb tanítványa." Amellett, hogy meglátogatta Guthrie-t a kórházban, Dylan összebarátkozott Guthrie pártfogoltjával, Ramblin Jack Elliot-tal, aki Guthrie repertoárját közvetítette. Szeptemberben Dylan szájharmonikán játszott Carolyn Hester folkénekes harmadik albumán, ami felhívta rá az album producerének, John Hammondnak a figyelmét aki leszerződtette Dylant a Columbia Recordshoz. Dylan első albuma, a Bob Dylan 1962. március 19-én jelent meg ami hagyományos folk, blues és gospel anyagokat tartalmazott, mindössze két eredeti szerzeménnyel. Az album 5000 példányban kelt el az első évben. 1962 augusztusában Dylan aláírt egy menedzseri szerződést Albert Grossmannal. Grossman 1970-ig maradt Dylan menedzsere, és néha konfrontatív személyiségéről és védelmező lojalitásáról volt ismert. Dylan azt mondta: "Olyan volt, mint egy Tom Parker ezredes figurája... Érezni lehetett a szagát, ahogy jön." Grossman és John Hammond közötti feszültség oda vezetett, hogy az utóbbi azt javasolta, hogy Dylan dolgozzon együtt a fiatal afroamerikai jazz producerrel, Tom Wilsonnal, aki több dalt is készített a második albumhoz, hivatalos jóváírás nélkül. Wilson volt a producere a következő három albumnak, amit Dylan felvett. A második albumának, a The Freewheelin' Bob Dylan megjelenésével, 1963 májusában, énekes-dalszerzőként kezdett nevet szerezni. Az album számos dalát protest dalnak nevezték, amelyet részben Guthrie ihletett, részben Pete Seeger aktuális dalok iránti szenvedélye befolyásolta. "Oxford Town" beszámoló volt James Meredith megpróbáltatásairól, mint az első fekete hallgató, aki kockáztatta a beiratkozást a Mississippi Egyetemre. Az album első dala, a "Blowin' in the Wind" részben a hagyományos rabszolgadalból, a "No More Auction Block"-ból származik, míg szövege megkérdőjelezte a társadalmi és politikai status quo-t. A dalt más művészek széles körben rögzítették, és Peter, Paul and Mary slágerévé vált. Egy másik dal, az "A Hard Rain's a-going to Fall" a Lord Randall című népballadán alapult. A közelgő apokalipszisre való burkolt utalásokkal akkor kapott visszhangot, amikor a kubai rakétaválság néhány héttel azután, hogy Dylan elkezdte előadni. A "Blowin' in the Wind"-hez hasonlóan az "A Hard Rain's a-going to Fall" is új irányt jelentett a dalszerzésben, ötvözve a tudatfolyamot, az imágista lírai formát a hagyományos népi formával. Dylan aktuális dalai miatt többnek tekintették, mint egy dalszerzőt. Janet Maslin ezt írta a Freewheelinről:

These were the songs that established as the voice of his generation—someone who implicitly understood how concerned young Americans felt about nuclear disarmament and the growing Civil Rights Movement: his mixture of moral authority and nonconformity was perhaps the most timely of his attributes.

A Freewheelin' szerelmes dalokat és szürreális beszélő bluest is tartalmazott.

Tiltakozás és egy másik út:
1963 májusában a próbák során a CBS televízió műsorvezetője azt mondta Dylannek, hogy a "Talkin' John Birch Paranoid Blues" potenciálisan rágalmazó a John Birch Társaság számára. Ahelyett, hogy eleget tett volna a cenzúrának, Dylan nem volt hajlandó megjelenni. Ekkorra Dylan és Baez a polgárjogi mozgalom kiemelkedő szereplői voltak, együtt énekeltek az 1963. augusztus 28-i washingtoni felvonuláson. Dylan harmadik albuma, a The Times They Are a-Changin' egy sokkal politizáltabb Dylant tükrözött. A dalok témája gyakran kortárs történetek voltak, az "Only a Pawn in Their Game" Medgar Evers polgárjogi aktivista meggyilkolásával foglalkozott; és a brechti "Hattie Carroll magányos halála", Hattie Carroll fekete szállodai barmaid halála, a fiatal fehér társasági ember, William Zantzinger kezében. Általánosabb témában a "Hollis Brown balladája" és a "North Country Blues" a gazdálkodó és bányászközösségek szétesése által okozott kétségbeeséssel foglalkozott. Ezt a politikai anyagot két személyes szerelmes dal kísérte personal love songs és a "One Too Many Mornings". 1963 végére Dylan úgy érezte, hogy a népi és tiltakozó mozgalmak manipulálják és korlátozzák. Hát végül egy másik utat választott: 1964 második felétől, 1965-re Dylan népdalszerzőből folk-rock popzenei sztárrá vált. Farmer és munkásing Carnaby Street-i ruhatár váltotta fel, napszemüveg éjjel-nappal és hegyes "Beatle csizma". Egy londoni riporter ezt írta:

"Hair that would set the teeth of a comb on edge. A loud shirt that would dim the neon lights of Leicester Square. He looks like an undernourished cockatoo."

Dylan elkezdett beszélgetni az interjúztatókkal. Amikor megjelent a Les Crane televíziós műsorban, és megkérdezte a tervezett filmről, azt mondta Crane-nek, hogy ez egy cowboy horrorfilm lesz. Arra a kérdésre, hogy ő játszotta-e a cowboyt, Dylan azt válaszolta: "No, I play my mother".

Érdekesség:
Bob Dylan elkezdte szerkeszteni D. A. Pennebaker 1966-os turnéjának filmjét. Egy durva vágást mutattak be az ABC televíziónak, de elutasították, mint érthetetlen a mainstream közönség számára. Az Eat the Document on bootleg copies című filmet azóta néhány filmfesztiválon vetítették.
1967-ben, a nyilvánosság tekintetétől elzárva Dylan több mint 100 dalt rögzített woodstocki otthonában és a Hawks közeli házának pincéjében. Ezeket a dalokat kezdetben demóként kínálták más előadók számára, és először Julie Driscoll, a Byrds és Manfred Mann slágerei formájában hallották őket. A Columbia 1975-ben kiadott egy válogatást The Basement Tapes dupla album címmel. Dylan és zenekara által 1967-ben felvett dalok darabonként jelentek meg bootleg felvételeken, de csak 2014-ben jelentek meg teljes terjedelmükben The Basement Tapes Complete címmel.

Gondolatok (Beszélő blues a Rap meg a Hip-Hop zene is?):

Rap és Hip-Hop:
Az 1970-es években a New York-i fekete fiatalok körében egyre népszerűbbé váltak a lakótelepeken tartott házibulik, ahol a helyi lemezlovasok (DJ-k) az akkoriban népszerű funk és soul zenéket játszották a bulizóknak. A jamaicai dub mintájára a DJ-k elkezdték külön is lejátszani a ritmuskiállásokat (break) a népszerű dalokból. Mivel ezek a ritmuskiállások viszonylag rövid részek voltak egy-egy dalon belül, DJ Kool Herc és más lemezlovasok két lejátszó segítségével hosszabbították meg ezeket az instrumentális részeket. Az olyan lejátszási technikák, mint a szkreccselés, a beat mixing, és a beat juggling végül is ennek köszönhetően alakultak ki.
Ezek adták aztán azt a zenei alapot, amire rárappeltek az afrikai hangsúlyos rímelés és a jamaicai DJ-k bemondásainak stílusában. A jamaicai születésű DJ Kool Herc és az első MC-ként (a bulikat levezénylő Master of Ceremony-ként) ismert Coke La Rock szintén hatással voltak a rappelés stílusára azzal, hogy egyszerű rövid verseket ritmizáltak a funk dalok kiállásaira. Később az MC-k egyre változatosabb előadásmódokat dolgoztak ki, rövid rímeket, gyakran szexuális vagy durva témájú szövegeket építve be műsorukba, azért hogy megkülönböztessék magukat a többiektől és szórakoztassák saját közönségüket. A korai rapnek része volt az afroamerikai eredetű dozens, amelyben a két fél addig sértegeti egymást közönség előtt, míg egyiküknél elszakad a cérna és kitör az erőszak. A partikon a két párbajozó rappelve alázta egymást, míg a táncosok ugyanezekre a ritmuskiállásokra mutatták be a közönségnek egyedi mozgásukat, amely a breaktánc alapjait jelentette.
A hip-hop zene fő történelmi kora (az úgynevezett „Old school”) 1970–1985 között volt. Ezután következett az úgynevezett aranykora a hip-hop zenének 1985–1995 között, ami magába foglalta az USA keleti és a nyugati partvidékének zenéit, és ezeket tovább vitte a modern korba. Itt inkább a nyugati parti zene volt a dominánsabb, így kialakult az úgynevezett gengszterrap, G-funk. 1993 után megjelent az úgynevezett kemény hiphop (hardcore).

Úgy gondolom, FONTOS még a Rap és a Hip-Hop történetében:
90-es években néhány New Orleans-i fiatal zenész úgy gondolta, hogy ideje frissíteni a zenei hagyományokat. Amivel nagyban megváltoztatta a zene világot ismét.

A zene városa (Dokufilm):
https://videa.hu/.../new-orleans-a-zene-varosa...

Gondolatok:
Nagyon nagy és különböző zenéről beszélünk, mégis egyik a másikhoz nagyon köze van!
Már csak azért is, mert ezek a zene műfajok az élet szülte, emberi érzésekkel. Hiszem, a beszélő blues-nak nagy szerepe van azért, hogy van rap és hip-hop zene is, persze még egyéb más zene is. Mégis megállják helyüket külön-külön műfajként.

Ami nagyon elszomorít az az, hogy a beszélő blues kb a 70-es évek végére teljesen kihalt. Nem nagyon hallható itthon e-fajta zenét, mivel nem is nagyon értenék az emberek. Igaz. Van remény! Mivel egy két folk muzsikus játszik egy-két ilyen dalt és látható a youtube-on. De ez megint amerika nem európa. Sajnos.
És eddig nem is láttam-hallottam olyan muzsikust, aki játssza ezt a zenét élőben (mai szavakat használva utólag).

Dalok:
https://youtu.be/BBydsvJX8vM?si=Pv8WfR7lGj1bmZKR
https://youtu.be/Eici3zNLGn0?si=LfiRt3A-U_Q5CbUj
https://youtu.be/XsKm1I0xoTw?si=ohKLyFScTlQ6N_A2
https://youtu.be/dkAxuqrVNBM?si=oaOj1EjOywh48R-H
https://youtu.be/VFWQaLUNEdA?si=JGs1NDjQAuLrvl2-
https://youtu.be/6yyWvUTsBsE?si=SNGnlxkUomkIqc4b
https://youtu.be/aPrnbGm7jas?si=vQh_1gaJNQwYlt6h
https://youtu.be/wmkt5OPMV64?si=1Wp4ypgc-LGhM0UC
https://youtu.be/LJxexJkbb90?si=NbaZKexw4oRdKrBe

Az elmúlt évek során jó párszor tapasztaltam azt, hogy nem sokan vannak teljesen tisztában a hobó jelentéssel. Akkor miért használják? Jó kérdés.



Igaz. Sokáig én sem voltam tisztában ezzel. De egyre jobban érdekelt ez a téma. Nade akkor le Írok pár gondolatot mit is jelent a hobó:
A hobó (angolul: hobo) kifejezés az Egyesült Államokbeli vándormunkást jelenti. A kifejezés olyan embert jelöl, akinek nincs stabil szállása, az országot járja és alkalmi munkákból él. A hobók általában gyalog vagy tehervonaton potyázva utazták át az országot. A hobót az különbözteti meg a csavargótól, hogy a hobó hajlandó dolgozni, s ezért is utazik!

Egy pár érdekesség:

A hobó szó eredete vitatott: Egyesek a "Hoe Boy" kifejezésből származtatják: a hoe angolul kapát jelent, melyet a mezőgazdaságból megélő hobó magával hordott. A kapa nyeléhez kötötték a batyujukat, amiben az összes vagyonuk volt. Mások különböző köszönési formák összevont formáiból származtatják: "Ho, boy!", vagy a "Ho, beau!" -ból, mely egy gyakori köszönési forma volt vasutasoknál. Mivel a hobók általában vasúton utaztak, sok elmélet itt keresi a szó eredetét.

Hobó szimbólumok: Az út során ezek az emberek jeleket hagytak maguk után, hogy figyelmeztessék a következő arra járókat. Pontosan mikor és hogyan tudták megfejteni a különböző jeleket. Nem tudom. Talán mikor találkoztak, akkor mutagatták és tanították egymásnak e különböző jeleket. A másik érdekesség, hogy ehez hasonló jeleket találni Európában is. Nem hobó szimbólumként hanem tolvaj szimbólumként (Talán ennyire nem kedvelték a hobókat vagy tényleg tolvajok használták? Nem tudom).

James Eads How (1874-1930) és a hobó főiskola: James Eads How gazdag és tanult ember volt. Először a Meadville Teológiai Iskolába. Unitárius iskolába a Pennsylvániai meadville-ben is járt ahol különcként ismerték, mert juttatásainak nagy részét a szegényeknek adományozta, és a minimumból élt. Ez nagyrészt a vallási meggyőződésének volt köszönhető. Majd Harvard egyetemre, Columbia egyetem vagelos orvosi és sebészek főiskolájára (nem fejezte be) és az Oxfordi egyetemre ment. De már gyermekként is az egyszerű életet szerette volna a szolgák nélkül (amit a családja könnyen megengedett magának). Végül. Körülbelül 25 éves korától kezdve körbe utazta, és kemény munkát végzett a megélhetésért. Bozontos szakállt és durva taposó ruhát viselt. Azt mondták, hogy még a hétköznapi hobósok is jól öltözöttnek tűntek How-hoz képest. Erkölcsileg kötelességének érezte, hogy vagyonát jó hasznára fordítsa – egészen odáig ment, hogy kijelentette: "Vagyonom nem kerestem meg, nem az enyém"–, és a hajléktalanokat választotta a lakosságnak, akinek a pénzét és az életét a szervezésnek és a pártfogásnak szentelte. How munkájának központi eleme az agyszüleménye, a International Brotherhood Welfare Association (IBWA), a hobósok egyfajta szakszervezete, amelynek székhelye Cincinnati-ban van. Az IBWA-n keresztül How szponzorált különféle hobó érdekképviseleti tevékenységeket, beleértve a "hobó főiskolákat", az újságírást és a kongresszusokat. A média gyakran nevetségessé tette How-t és sok sikertelen projektjét, "Millionaire Hobo" -nak vagy "Millionaire Tramp" -nak nevezve, de úgy tűnt, hogy ez nem tántorította el.
A hobó főiskolák, amelyek több városban indultak, elsősorban szállást és étkezést kínáltak, de ahogy a neve is mutatja, oktatást és találkozóhelyet is biztosítottak. Az oktatást bizonyos éjszakákra ütemezték, és a társadalomtudomány, az iparjog, a nyilvános beszéd, az álláskeresés és minden más alapvető leckét tartalmazott, ami érthető és hasznos lehet a hobósok számára. Az előadásokat szónokok és akadémikusok tartották. Mélyen, gyakran beszéltek olyan szociálpolitikai témákról, mint a 8 órás munkanap, a nyugdíjak és a munkanélküliség. Az ezt követő megbeszélések köztudottan nagyon élénkek voltak. Közösségi találkozóhelyként is szolgáltak, ahol a hajléktalan munkások kifejezhették magukat. A hobó főiskolát főleg télen tartották, amikor kevesebb munkahely és több hobó volt a városokban.
A "főiskolák" sikere változatos volt. A chicagói ág volt a legnagyobb és egy évig vitatkozott a Chicagói egyetem hallgatóival. A hobó főiskola általában bérelt épület volt a város hobó területén. Lenne takaró az alváshoz, mosdó és konyha, ahol a hobósok főzték kedvenc mulligan stew-jét (mulligan pörkölt). Az épületek gyakran meghibásodtak és How-nak sok időt kellett töltenie a körbejárással és az újraindítással. How az IBWA kívül másik fő munkája a Hobó News magazin volt. A Hobó News körülbelül 1915-től legalább 1929-ig jelent meg. Ma a modern utcai papírmozgalom (street paper) elődjének tekintik. Nels Anderson kortárs szociológus szerint How szinte teljes ellenőrzést gyakorolt az IBWA és a Hobo News felett, legalábbis az elején. Ennek nem az volt az oka, hogy hatalomra törekedett – erős demokratikus eszméi voltak, és az egyes "főiskoláknak" és más projekteknek nagy irányítási szuverenitást adott –, hanem inkább a pénze miatt, amelyre gyakran volt szükség új ötletekhez vagy pénzügyi problémák fedezéséhez. Gyakran fizettek az étkezésekért a hobó kongresszusokon és más találkozókon. A kevésbé optimista kritikusok szerint a fánkok és más ingyenes ételek nélkül a hobósok kevés érdeklődést mutatnának How szervezetei iránt. Azonban How soha nem adott készpénzt azoknak, akik megpróbálták kérni tőle. Az I. Világháború kirobbanása, az 1917-es kémkedési törvény és a Industrial Workers of the World (IWW), a kevésbé radikális IBWA és a Hobo News elleni kormányzati támadások is vizsgálat alá kerültek. Az IBWA gyakran rámutatott, hogy különbözik az IWW-től, bár némileg támogatja a másik szervezetet. Mivel az IWW egyre inkább megtört, sok tagja csatlakozott az IBWA-hoz, ami radikalizálódáshoz és frakciókonfliktusokhoz vezetett. How volt a mérsékelt oldalon, inkább az IBWA-t részesítette előnyben, hogy az oktatásra és az olyan közvetlenebb politikai kérdésekre összpontosítson, mint a vagrancy eltörlése, a közvetlen cselekvés és szabotázs helyett.

Gondolatok:
De nem csak ezért foglalkoztat ez a téma annyira. Ahogy egyre jobban bele mélyedtem a témába rájöttem, hogy a sok hobó közt voltak írók, zenészek, festők, orvosok (bizony dokik. Akik a városokat járva árulták készítményeiket és segítettek embereken vagy átverték őket). De ne rohanjunk ennyire előre! Sokat keresgéltem a google-n kb a fele írásban mind csak a 20. Század elejétől és a 19. Század végétől említik. Nos én ebben kételkedem. Mielőtt bárki bármit gondolna ezzel az állításommal, gondolatommal ellentékként hadd, hogy tisztázzak pár dolgot ezzel kapcsolatban! A hobó mit szó mivel valakit megbélyegeznek (másképp nem tudom megfogalmazni. Elnézést kérek ezért), nem tudjuk mikor bukkant fel elsőként a szájjárásban. Legalább is én nem találtam semmi pontos infót ezzel kapcsolatban. Bár lehet azért, mert nem tudok angolul és ezért nem találtam semmit ezzel kapcsolatban, hogy mikor jelent meg a hobó szó bármilyen médiában vagy szájjárásban akkoriban. Dehogy miért gondolom azt, hogy már a 19. Század közepén vagy korábban is már elmentek otthonról az emberek? Avagy miért álltak hobónak? Voltam olyan szerencsés, hogy jó pár régi könyvet találtam és olvastam kórház olyan kis eldugott helységeiben hol nem hittem volna, bukkantak fel magyar nyelvű és természetesen szlovák könyvek (Mivel elég gyakran voltam fekvő beteg anno). Meg apám és dédapám néhány könyvei is tesznek homályos említést hobókról. Még pedig olyan értelemben javarész hogy rabszolgákról, gyilkosokról, tolvajokról, szerencsétlenekről, nagy álmodozókról szólt akik útra keltek egy jobb élet reményében. És ilyen esetek már a 19. század elején is voltak. Csak meg kell találni a megfelelő könyveket. A neten is találni. Igaz. De csak részben pontos vagy igaz, mert ugye neten azt írhat az ember amit akar (Én ezt gondolom). Múlt században meg az írok, akik hobónak álltak azt írtak amit tapasztaltak. Számomra mint hobó a leghitelesebb írók kiket ismerek és nagyon szeretek a következők: Jack London (országút), Jack Kerouac (úton) és Allen Ginsberg költő. Ezt mit se bizonyítsa jobban mint az általuk nagyon színes és gazdag tartalmakkal teli filozófia szerű műveik, amin csak elgondolkodni, kalandozni lehet (nekünk főleg) az e világba. De itt már a 20. Századról kell beszélni mivel ezek az írók akkor éltek. Ahogy itt nem szabad megfelejtkezni a zenészekről sem: John Lee Hooker, Bob Dylan, Woody Guthrie, Robert Johnson, Skip James, Seasick Steve és vannak magyarok is! Dinnyés József ( igaz. Ő inkább autóval járta az országot) Hobó Földes László (hogy kinek mennyire hobó Földes László azt mindenki döntse el saját maga). Vajon miért is keltek útra ezek az emberek? Szerintem mindegy melyikkel kezdem. Amerika vagy Európa. Az apró részletekben rejlik a lényeg, ami ugyan az! A 20. században nagyobb és több lehetőség volt a nagyvárosokban mint a kisvárosokban. Munka (bár volt jó pár kivétel akik kényszer vitte a hobók útjára. Pld Lead belly gyilkosság gyanuja miatt és párszor volt börtönben is), több élelmiszer és ha ezek meg voltak. Jöhetett a pikánsabb, bohém élet pillanatok amik okoznak élvezetett majd jön egy kis zuhanás amit vagy túl élsz vagy nem. Öröm és bánat, erő és gyengeség, szerencsés és szerencsétlen ki ahogy döntött az adott helyzetben. Közben kell gondolni szeretteikre és haza küldeni a megkeresett lóvét is. Majd Amerikában ezzel kapcsolatban kicsit változott a helyzet. Főleg a 60-as évektől már inkább kaland vágyból indultak útnak (you gotta move!). Így felfedezték az elfelejtett 66-os utat és ismét népszerű lett (inkább ismert. Bizonyos embereknek anno). Ennek köszönhetően is világ szerte köztudottá vált és inkább már turisták járdogálnak arra fele. Amúgy tudtad, hogy Woody Allen is járt a 66-os úton? Európában is így volt valamennyire (már akinek volt tényleg erre bátorsága) az akkori rendszerben. Sok interjús vagy zenés dokumentumfilmet néztem a 60-as, 70-es és 80-as évekből és nem egy alkalommal szóba eset a hobó és a csavargás féle sztorik. És kiderült, hogy ezek alapján a románok, a csehek és a szlovákok bátrabban keltek útra. Vajon miért? Az akkori szigorú rendszer az oka? Nem csodálkoznék rajta, mert elég sok ember eltűnt akkoriban (Nem mint ha Amerika biztonságosabb lett volna. Főleg a 80-as években).

Egy pár apró saját tapasztalat:
20-as éveim elejét tapostam amikor elmentem koncertre kocsival egy ismerőssel. Akiről csak utólag derült ki, hogy ott fog muzsikálni régi-új zenekarával. Amikor a koncert helyszínre értünk avagy a színpadhoz, valahogy egyből éreztem nagyon feszült a hangulat. Ezért inkább elmentem sörért. A koncert után láttam a haver elviharzott a kijárat felé és utólag ki is derült, hogy összeveszett a többiekkel és engem ott hagyott. Képtelen voltam Légről haza gyalogolni. Ekkor tapasztaltam meg milyen egyedül este haza menni a csillagok alatt az útszélén. Bármennyire meglepő. Élveztem. Nem ez volt az első sem az utolsó. Majd pár hét után egyet gondoltam és elgyalogoltam a legközelebbi faluba és onnéd haza. Ezt jó pár évig csináltam és Így jó pár km-ert legyalogoltam csallóközben (kb 45 km gyalogoltam a-ból b-be és vissza). Pár alkalommal Így mentem koncertre is, hogy spóroljak a pénzen, hogy több maradjon sörre. Egy ilyen alkalommal ismertem meg az Atyát (Nem tudom miért. Így mutatkozott be nekem). Akiről kiderült, hogy amennyi koncert van felvidéken ő ott van mindig mindenhol. Sohasem láttam vonaton vagy buszon, még kocsival sem! Csak gyalog. A bősi motoros találkozóra együtt gyalogoltunk. Ahogy bacsfára is pokolgép koncertre. Volt időszak amikor minden második hétvégén jártam Budapestre vonattal muzsikálni, jammelni a 2010-es évek elején. Egy ilyen alkalommal ismertem meg Cigány Elvist (így mutatkozott be) akinél volt egy öreg kopott-törött gitár és Johnny Cash, Elvis Presley dalokat meg Bill Haley dalokat játszott. Először Pozsonyi vasútállomáson találkoztam vele ahol muzsikált majd érdekes módon (vagy szándékosan?) pont arra vonatra szállt, mint én. Párkányban kiszálltam és mentem is egy klubba ahol várt akkor egy zenekar, hogy próbáljunk a koncert előtt. Eljött a koncert ideje és Cigány Elvis ott volt! A buli jó volt annak ellenére, hogy időként Elvis túl kiabálta az énekest és hangoskodott. Egyébként jó fejnek tűnt. Kora reggel mentem is az állomásra, hogy eljutsak a Budapesti koncertre. Utána, mivel elég rövid volt ez a koncert igy sikerült elérnem az utolsó Pozsonyba tartó vonatott, felszálltam és ki volt ott? Elvis! Hát igy együtt utaztunk, muzsikáltunk meg borozgattunk, sztorizgattunk. Pozsonyba érve már tudtam, hogy feleslegesen jöttem az utolsó vonattal mivel az utolsó busz régen elment. Hát az állomáson maradtunk amíg lehetett és utána csak csavarogtunk. Avagy neki vágtunk Somorja irányába, mivel hogy Elvis rovinkán lakott. Nem nagyon siettünk, mert hát hova is kellene? Mire beértünk rovinkára jött is a busz, amire felszálltam és haza mentem. Életem legnagyobb kalandja azonban 2008-ban volt a 30 éves Hobo Blues Band koncert. Életemben először voltam Budapesten akkor. Most így vissza gondolva nincs fantáziám hogyan találtam oda és egyéb helyekre okosteló nélkül. Hát igen. Modern világ elpuhít minket. A lényeg az, hogy akkor már kora délután értem a városba, tátott szájjal ámultam a várost, annyira csodás volt az egész. Akkor gyűjtöttem be életem legfontosabb kincseket, mint zene rajongó szempontból. CD-ket és könyveket vásároltam amennyi csak bele fért a táskámba blues zenével kapcsolatban. Az est fénypontja maga a 30 éves HBB volt. Végül csak éjjel jöttem rá, hogy elhagytam a vonatjegyem és nincs pénzem. Fogalmam sincs hogyan vagy miért. De elindultam gyalog a vasút mellett. Amikor rájöttem másnap valamikor délelőtt, hogy tatabánya környékén vagyok. Kimentem az autó útra, hogy találjak buszállomást. Folytattam az utam stoppolva. Egy nagy teherkocsi állt meg, ami Pozsonyba ment ( kétszeres szerencse ért engem akkor. Hihetetlen számomra is. De így volt!). Pozsonyban, az óváros olyan részén állt meg amit egyáltalán nem ismertem. Nem is idegeskedtem nagyon, mert itt már ismertem a buszokat így könnyen haza találtam már.

Azóta eltelt jó pár év. Sok minden változott is.
Most lassan 33 éves leszek (Jesszus!). Tanulok, próbálok fejlődni zeneileg és most a szóló projectemmel utazgatok. Igen. Amennyire lehet, kényelmesen, kicsit megtartva a hobós utazgatást (vonaton vagy buszon utazgatok fesztiválokra nyáron és közben jót csavargok ahogy-ahol tudok meg utcán zenélek).

Itt hagyok pár rövid dokufilmet és dalokat:

Rövid dokufilmek:
https://youtu.be/LWHh9W5IeBo?si=2K5m7m9YDywnAPz9
https://youtu.be/mf9MdM4zZOQ?si=ZZOZEmN_LqEdB7-T
https://youtu.be/2-MLV_RJ6KQ?si=VryMfx7KCiWIwAl_
https://youtu.be/YVobfMUTnbg?si=g549Ro7jWPfWexMo

Dalok:
https://youtu.be/5PwGhRgzxgQ
https://youtu.be/bVyDxwAkxfk
https://youtu.be/BtZ6DoeimP4
https://youtu.be/MMFj8uDubsE
https://youtu.be/NN_xvE79iXE
https://youtu.be/a33sB3ck28A
https://youtu.be/0y9px28_DHM
https://youtu.be/Yd60nI4sa9A
https://youtu.be/WyQtr5a1gmk
https://youtu.be/lMg0DP8HlUw