T0m blogja

Ülök félálomban, ringatózik a vonat és arcomat lágyan simogatja a napfény. De már annyira hogy szinte zavar! Mintha szándékosan tenné ezt. Végül a vonat megállt, kiszálltam egy öreg kicsi állomáson és izgatottan vetettem bele magamat az ismeretlenbe.

(Sztori folytatásához plussz kis zene ajánló: Generál: zenegép)

Ahogy leértem a lépcső végén, macskaköves utat követve látom egy fiúgyermek vidáman táncol és csak utána pár perccel később hallottam a zenét. Hevesen vert szívem szülte kiváncsiságom miatt az ordító, recsegő zene után mentem. Csodálkoztam, mert egy mini kocsma előtt ült egy hófehér hajú öreg rocker, előtte az asztalon pár üres pohár meg egy korsó sör és élvezettel hallgatta a zenegépet ami mögötte szólt. Ez az egész olyan képkocka volt mintha vissza repültem volna a 70-es 80-as évek magyarországra.

Annyira tetszett ez az egész pillanat hogy nem nagyon akartam oda menni attól félve hogy megzavarom ezt a jó néhány percet. De elindultam lassan, hát ha nem történik semmi.

Az öreg észre vett, mosolyogva üdvözölt és meghívott egy sörre. Ott voltam, beszélgettünk a zenéről meg egyéb minden másról is amit csak a zene adhat az élet élvezethez. Közben csökkenőben volt a sör mennyiség és ezt hama észre vette a rocker: HEJ ASSZONYKA. HOZZÁ MÉG EGY SSSHÖRRT!!!! Csak beszélgettünk, nevettünk, ittunk és csodáltuk örömmel ott a fiúgyermeket ahogy táncolt.

(Sztori végéhez is egy kis zene ajánló: Generál: Tapsolj, táncolj, örülj)

Most egy másik dombtetőre vezet az út. Igaz, ez sem más, mint a többi. Csak a táj változott. A kék kutya most a kramáré dombtetőn túlra mászik. A nusch olimpusztra megy. Egy hely, ahol olyan hófehér, lehangolt és szerencsétlen, fáradt emberek vannak és vannak olyanok, akik mosolyogva, szinte már menekülő, szerencsés és gyermeki viselkedéssel mentek haza. Az utóbbiból sajnos keveset látni. Igy határozzák meg a nusch olimpuszt zöld démonjai az ember sorsát.

Miután már a hosszú sorban várakozás és a sok kábelezés meg lett. A kék kutyát be vitték egy szobába, ahol nagyon lehetett érezni, hogy itt bizony félholt volt az előbb. Vajon mi lett vele? Rendbe jött szerencsésen és haza ment? Vagy ő is bele fáradt a folytonos harcba és a világ baromságaiba és igy el szállt? Aggódva ezt kérdezte önmagától a kék kutya. De ahogy lenni szokott, erre a kérdésre sem tudja a választ. Igaz, valahogy nem is akarta tudni. Talán csak azért nem, mert az évek elteltével már megtanulta azt, hogy a harcosok a küzdelem folytán nem igazán foglalkoznak egymással. Örülnek, ha a saját csatáikat megnyerik és utána nyugodtak lehetnek egy rövid ideig. Pillanatig. Órák teltek már el és a kék kutyának már kezdet nagyon hiányozni a zene meg a hangszerei és életében először baromira unatkozott! Olyan lassan teltek a percek, hogy sokszor azt érezte órák teltek el. De végül megjött a kocsi, amibe bele ült és vitték a következő helységbe, mélyen a pokolba ahol vártak rá nagy mágia hatalommal biró zöld démonok. Végül megérkezett a vakitó nagy lámpafény alá, az miatt szinte nem látott mást csak árnyékokat, akik hol megjelennek majd pár pillanat múlva eltűntek. Barna és sárga folyadékkal locsolták és törölték a kék kutya nyakát és mellkasát jó alaposan, majd letakarták a szemét. Egy kis vágás érzet jobb oldalt a nyakán és utána olyan kegyetlen fájdalom érte, hogy azt hitte nem fogja túl élni. Üvöltött, hangosan baúgatot fájdalmában. Ezt az egész kényelmetlen érzést úgy lehetne leirni, olyan volt, mintha valaki egy fog piszkálót szúrna a vállbőr alatt található érbe, amit felnyom egészen a nyakban található fő érbe. És végül válltól, a bőrből kivezetett apró szivószálhoz csatlakoztattak egy kettős kicsit nagyobb szivószálat, amire majd rákapcsolnak egy gépet. E-közben a kék kutya fejében sámándobok, dobro, kavicsok és dorombok szólaltak meg egyre hangosabban és egyre mélyebb torokének, meg egy fő ének is. Ezt énekelve:

                                                                                     Lámpafény alatt tartanak,

                                                                                     Hogy ne látsak semmit, ne látsak!

                                                                                     Amig a szivemet vagdalják,

                                                                                     Oh! A szivemet vágják! Vágják!

                                                                                     Lámpafény alatt vagdalnak,

                                                                                     Dübörög még az én szivem!

                                                                                     Dübörög még az én szivem!

                                                                                     Oh! A szivemet vágják! Vágják!

                                                                                     Dübörög még az én szivem!

                                                                                     Dübörög még az én szivem!

Pár óra eltelt és végéhez ért a szertartás, az öldöklés. A zöld démonok eltűntek és a kék kutya hulla fáradtan még mindig énekelte halkan az előbb emlitett verset. Be ült a kocsiba és vitték vissza a szobába, ahol már várta az apró fél hal és krumplipüré meg egy karika citrom szelet. Mivel enyhe fájdalmai még voltak, igy a szokottnál is lassabban ette a vacsorát. Figyelmen kívül hagyva a türelmetlen és ideges kis manót, aki hozta a vacsorát. De az baromira elgondolkodtató, hogy ez a bizonyos manó him vagy nőstény? Na mindegy! Ez most lényegtelen. A szobában csak feküdt és forgolódott, mivel már hozzá szokott az állandó gyakorláshoz, zenéléshez és csavargáshoz, de most egyiket sem lehet. Talán. Egy merésszett gondolt a kék kutya és neki indult pizsamában a kijárat felé. Majd felült a buszra és le utazott Kramáré dombra, mivel tudta jól van ott egy kocsma, ahol emlékei szerint péntekenként élő zene is van. Gondolta megérdemel ezek után egy jó pofa sört. Amikor már a kocsmához ért rájött, hogy mindössze csak öt centje van a zsebében, igy leült a kocsma előtti buszállomáson és elő vette a dorombot. Nyugodtan, játszott kicsi mosollyal a bajusza alatt. Élvezte a pillanatot. Az arra járó pár öreg meg 10 centeket dobáltak neki. Aminek nagyon örült a kék kutya. Persze annyi még nem elég, hogy sört igyon. Végül vissza ment a nusch olimpusztra és ott még muzsikál egy kicsit. Már sötétedet amikor megérkezett, a padon ülve játszott a dorombon. De egyre lassabban és lassabban játszotta a melódiát és végül elaludt ülve. Ez az egész olyan, mintha egy muzsikáló játék kutyának lemerült volna az elem. Ott aludt kint a nusch olimpuszt előtt a padon ülve. Nem tudni meddig, de jó pár percig biztos. Amikor fel ébredt felállt és bement vett magának egy kávét az automatából abból a kevés pénzből amit korábban össze zenélt az utcán és ment is a szobájába. Amig kortyolgatta a kávét, arra gondolt, hogy ennyi erővel már akár haza is mehetett volna. Hiszen, nem vette észre senki, hogy elment jó pár órája. A fene vigye el! Végül a fáradtságtól lassan elaludt.

A sok zavaró autótól, motorkától, embertől távoli útra indult a kék kutya. Mezőkön sétálva. Lehet mondani, a semmi közepén ballagott pozsony irányába. Végül elérte az öreg kanálist, ahol megállt és rágyujtott szokásához hűen szivarra; Ámulta a nap lementét és figyelte hogyan borul sötétségbe a város. Mély gondolataiban, az életében fontos és értékes barátai jártak, akik szépen csöndesen eltüntek. Megszakatt a kapcsolat. Az évek során már rájött a kék kutya arra, hogy hamis mosollyal és pár kis hazugsággal könnyen szerezhet kapcsolatott, barátokat, népszerűséget. Bizonyos határt túl lépve egészen szép rózsaszin világban élhet az ember boldogságban. De ő ebből nem kér sohasem. De vajon, a régi ismőrősök már rájöttek arra, hogy a folytonos negativ gondolatokkal maradt magányos kék kutyának honnan van a hatalmas akarat ereje?  Erre felnézett a már látható csillagokra és baúgatott; A hold megvilágitja a kék kutya árnyékát. Tovább gyalogol szinte vakon, mert olyan sötét lett, hogy az orráig sem lát. De mind végig mosolyog, mert akár mennyire is rövid lesz ez az út, most az, az ami mindig is akart lenni: HOBO! Egy magányos lámpa oszlophoz ért és gyengén világitott, de elég jól lehetett látni a már beton utat, igy arra ment. Ahogy csak mendegélt furcsán érezte magát fent a dombra vezető úton. Nagyon zsibadtak a lábai, szinte már nem is érezte, csak húzta. A kezei kétszeresére dagadtak, nem is igazán tudta mozgatni. Majd hirtelen megjelent egy fehér árnyék, ami bele markolt szivébe és rángatni, tépni kezdte! Jött a többi árnyék és ugyan azt tették mindannyian egyszere és a kék kutya eldölt. Ébren volt, csak némán feküdt a sötétben. Nem tudni mennyien voltak, de az egész úgy nézhetett ki, mint a keselyűk az utolsó falatott zabálják az állatról. Végül az utolsó erejét össze szedte és menekülni próbált, de csak kúszott, mászott. Mivel már egyáltalán nem érezte a lábait, a kezeit nem is tudta mozgatni annyira eldagadtak neki. Gyötörte a fájdalom, amit a szellemek okoztak, de nem adta fel. Vadul kapálozott, kúszott, mászott, kúszott, mászott hosszúnak tünő ideig és végül a nagy sötétben nem látta, hogy kiért a töltésre és nagyon a szélén van. Igy legurúlt és az eszméletét vesztette. Mikor felébredt nagy csend és nyugalom volt, még csak a duna susogását sem lehetett hallani. felállt és vissza ment a töltésre ahol szintén csend és nyugalom volt, nem volt semmi apró mozgás sem. Hát a töltésen lévő uton ment tovább, maga sem tudta merre, hová, csak ment a csillagok tengere alatt. Nagyon fáradt és gyenge volt már a kék kutya, már szinte arra is gondolt, hogy csak leül és megvárja holnapot. Valamiért mégis tovább mendegélt. Talán a hatalmas akarat ereje miatt? Vagy valami más miatt? Nos ezt most én sem tudom. A hidon túl menve már látta a Kormorán hotelt igy már bátrabban ment a temető melletti úton is, mivel jól ismerte ezt az utat. EZ A HAZA ÚT! Ahogy ment, látott egy padot a járda mellett, le is ült és rögtön szivarra is gyújtott. De most nagy füstött is fújt. Száll könnyen a füst, képek jönnek elő könnyen a múltból. Tisztán látta a kék kutya, ahogy ott ül egy régi barátjával és beszélgetnek, sirnak, nevetnek, zenélnek, terveznek. Könnyek csordulnak szemeiből és az utolsó szivarját oda teszi maga mellé, mert tudja úgyis fog kérni tőle a barátja. És azt is tudja, hogy ezt szeretettel, tisztelettel teszi, mert fontos és értékes barát. Kicsit össze kapta erejét, már elmúlt a zsibadás és a kezei is rendben vannak. Igaz a fájdalom megmaradt, de az mindig is volt. Felállt és ballagott haza.      

WC-én ülök a vonaton és azon agyalok hogyan tudnék meglógni? Mivel se pénzem, se vonatjegyem nincs. Azon csodálkozom hogy nem volt semmiféle ellenőrzés eddig, így azt mondhatnám: Ingyen utaztam. Avagy potyautas! Bizonytalanul vissza mentem az étterembe a kávémhoz, néztem.

A vonat lassul, pont ekkor megjelent egy ellenőr. Ki széles-díszes bajsza alatt motyogot valamit ahogy elment mellettem. Az ablakhoz fordultam és nézelődtem rémülten. Közben figyeltem mikor lesz az a pillanat amikor csak én vagyok egy magam. A vonat még lassul.

Megállt. Hírtelen felálltam, mint akinek sűrgős dolga lenne és elindultam az ajtó felé. Kilincset lenyomtam, rögtön balra fordultam és leugruttam a vonatról és gyors mégis apró lépésben igyekeztem az állomás kijárata felé. Annyira símán tettem ezt mintha valamiféle szellem lettem volna míg a kijáratott el nem állta egy óriási kövér emberke. EZ MOSSST KOMOLY?! Kérdeztem magamtól. Próbáltam elmenni mellette - alatta de lehetetlen volt. Akkora ember volt, vagy annyira kicsi a kijáratt? Tity-töty-tity-töty. Tötyögök a kövér emberke mögött idegesen, lassan.

Végre! Kint voltam a pályaudvarán és futottam-futottam, hogy minnél távolabb legyek az állomástól.

A padon ülve pihentem, szivaroztam, szerencsémre még volt egy utolsó. Egy jól öltözött fickó sétált el mellettem. Arca marhára ismerős volt nekem. Oda is kiabáltam a fickónak: 3:20!!! Az megfordult, vissza jött és folytatta: "Az ágyam vissza húzz".

Egymásra mosolyogva, nevetve, örömmel üdvözőltük egymást. Máris beültünk egy kocsmába sörözgetni mint valamikor régen tettük Budapesten. Dumáltunk, nevettünk és elmondtuk egymásnak mi hogyan történt hogy ide kerültünk. Végül elkisért a buszállomásra adva kis pénzt. És indult a busz.  

Integettem egy rég nem látott barátnak.

Sztorihoz egy kis zene ajánló: Hugh Laurie: Junkers blues

Még mindig a nagy városban csavargom jó egy magam. Jókedvűen. Elértem ismét a vonatállomást ahol egy lakókocsis bufet állt, hm, megéreztem a finom friss sajt illatát és egyből oda is mentem kajálni. Míg vártam kértem kávét és kólát, tökmagot. Rágtam. Elkalandoztam gondolataimban.

- Káoszban fulladozó beteges arcok, képlékeny, valamennyire, míg meg nem törik a szív és nem szakad el az agyban valami. Gyilkosság, rendőrök szerencsétlenkedései, hűszolgálat megszegése, zsír élet. Talán. Kész káosz! -

A kirántott sajt kész! Mondja már kiabálva a dagi-magi széf, ablakban szorult óriási fejével. Kicsit ijedten, de észhez térve elvettem, fizettem, ettem a sajtot majd hírtelen megint rendeltem hozzá még sültkrumplit is. Amikor fizetni akartam képtelen voltam belátni, hogy eléggé túlköltekeztem pár centtel. A széf is rájött erre talán még hamarább mint én. Hidegen elküldött a francba. Halk lépésben, halkan motyogtam: "A magyar addíg eszik, míg koporsóba nem teszik".

(Sztori végére kis zene ajánló: Hobo: ha van pénzed ne verd dobra)