Kanapé

Szomorúan. Szinte már majdnem könnyes szemekkel bámulok ki az ablakon, hogy mennyire feketére borult felhők és zord eső esik most. Megráztam vállam, keresztbe kulcsolva kezeimet gyorsan a kanapéra feküdtem össze húzodva, mélyen be is takartam magamat a nagy kedvenc takarómmal és csak arcom volt látható. Bár az orrom jéghideg volt. Szerintem még jégcsapok is lógtak rajta. Dörrent egyet az ég és az ablak még nem volt becsukva, így hama kiugrottam és becsuktam az ablakot majd hipp-hopp vissza is ugrottam a kanapéra. Szundítok…

Egy idegen horkolásra keltem fel. VAJON! KIMER ITT HORKOLNI AZ ÉN SZOBÁMBAN? Morogva kérdeztem, de válasz nem jött.

Felkeltem. A redőnyöket lehúztam, előszedtem néhány gyertyát és meggyújtottam, a szoba csodásan fénylett a kis táncoló lángoknak köszönhetően.

 

(Sztori folytatásához kis zene ajánló: Kex remake: Kanapé)

 

Jó kedvem van. Tettem kis zenét és táncoltam, ugráltam, hülyültem, élveztem a zenét. Törésre jellemző recsegésre lettem figyelmes és láttam ahogy félre mozdítom lábamat az alatt egy aprócska szobrocska volt amelyiknek a keze tört el. Egy szemüveges tanuló szobrocska volt, egy tanártól kaptam kinek sohasem voltam a kedvenc diákja. TÁVOZZ TŐLEM DÉÉÉMON! Kiáltottam. Hirtelen mozdulattal a kukába dobtam és ezzel megszabadulva a rossz emléktől. Túl jó kedvem volt ahoz, hogy búslakodjak a múlton.

Kiterültem, elfáradtam a sok bolondulástól. Úgy, mint egy macska nyúltozkodtam egy nagyot, megigazítottam bajszom és tök lazán kényelembe helyezkedtem és lustálkodtam. Lassan, lassan elaludtam.