Gondolatok

Folyton a múltban utazni, ahol javarész inkább démonok, rossz manók, hazug törpék és ördögök irányitják a sérült testet. És még most is vannak! Ezt talán sok embert nagyon könnyedén a megadáshoz készteti, amiben könnyedén bele bolondul vagy a legrosszabb esetben a pokolba jut. Bármennyire is volt akár lelkileg, akár testileg mélyen magányosan a gödörben a kék kutya, valahogy mindig felállt és tovább lépett. Néha már annyira könnyedén, hogy ő maga is csodálkozik, ahogy vissza tekint a nem túl távoli múltba. Persze azzal tisztában van, hogy nagy részben a zenének köszönhető, hogy még mindig itt van. A zene a társa, a szerelme, az álma, az útja, a menedéke,  ereje, a boldogsága, a célja.

Hiába volt a kezében bizonyos társadalmi rang, amivel meg lett volna az egyszerű szokásos és átlagos boldogulása-boldogsága. Mégse volt egy öröm akkor. Hiába mosolygot, valahogy nem érezte önmagát. Nem volt harmóniában a lelkével. "Nem látta a fától az erdőt". De amikor váratlanul rossz nap vagy akár egy rossz időszak érkezett a kék kutya életében, igen, mint bárki más ugyan úgy ő is depressziós. Viszont mikor kézbe akad a hangszer, minden megváltozik. A depresszió elmúlik és a sziv pehely könnyű. Na! Akkor mosolyog igazán a kék kutya fültől fülig. Mert harmóniában a test meg a lélek. Azt is hozzá kell tenni, hogy azért nem csak negativ az élete. Nagy hazugság is lenne. Mert voltak és vannak szép, laza, jó napok, hetek emberrel és emberekkel meg kóbor kutyákkal és magányos farkasokkal különböző helyeken.

Folyton a múltban utazni. Részben jó, mert ettől is erősebbé és talán bölcsebbé válunk, de részben nem jó, mert még túl mélyre is süllyedhetünk.