Csorba lelkem 1-rész

Nagy, zajos, piszkos városba érkeztem. Bár fogalmam sincs hol vagyok. A nagy tömeg elképesztően nagy és durva nyomás, érzem ahogy mindenegyes szemmel kövekkel - szögekkel dobálnak engem. Csupán mert, egy kicsit más vagyok. Talán.

Séta közben, mélyen, érdesen az járt agyamban hogy aki elhozott ide kocsival, nem vert meg vagy ölt meg és falt fel akár valamiféle kannibál. Pedig rohadt nagy ökörszemei voltak. Rémisztőek voltak.

Beértem a városi parkba ahol teljesen más világ fogadott. Egészséges, virágos fák, madarak énekeltek, macskák lazultak, egerek a kukák körül rohangáltak és egy-két koldus meg pár ifjú szerelmes párok jöttek, mentek. Unottan csak húztam lábaim és mormoltam Gyurkovics Tibortól, unom cimű kedvenc versemet.

Néhány órát bologtam a parkban és egyszer csak, gitárt hallok a távolban. Hírtelen azt se tudtam hogy fiú vagy lány vagyok, de rohantam a hang irányába akár egy fejetlen csírke. Annyira rohantam, hogy közben nem is vettem észre mennyire megzavartam a park nyugodt és csendes napját. Csorba kapuhoz értem és láttam, hallottam tök lazán a bajsza alatt mosolyogva játszotta a sérült gitáron a hobo bluest. Neki támaszkodtam egy lámpa oszlopnak és mosolyogva lenéztem a lukas, sárral meg egyéb mással is tartalmas cipőmre.

 

(Sztori végére egy kis zene ajánló: John Lee Hooker: Hobo blues)

 

Hm. Az agyam kattog a zenére és csak kérdezem magamtól: Vajon nekem mikor lesz ehez bátorságom?