T-BREAK

   Az életben az ember mindent magának köszönhet. A jót és a rosszat egyaránt. A fent és lent úgy van összenőve, mint egy sziámi ikerpár. Sosem szabad őket egymástól elválasztani. Olyan mint víz, s a part. Az ok amiért beleesünk a negatív örvénybe az addig rossz, amíg annak látjuk. A legfontosabb: mit látunk. Nem hiába vagyunk ott ahol vagyunk, mindennek oka van. Bele kell bújnunk jó mélyen a dolgok lényegébe.   Számomra Reményik Sándor: Sziklák című verse az, amely nyomatékosít bennem rengeteg érzést és tényt ezzel kapcsolatban.
Ahogy Én észlelem: Hegyek-Kősziklák
Lehetnek vörösek, mint a szív dobbanásán büszkén ragyogó szerelem. Szürkék, mint a lélek konok gyötrelmein cövekelő dallam-nélküliség. Feketék, mint a legmélyebb belső hangok kvintesszenciája. Végül hófehérek, a legmagasabb, leghatalmasabb tiszta szellem képei, ahol a mindenség a hit erejének szemüvegén keresztül tekint önmagára. A felszínen ott a hó-jég hidegségén a keménység, az akarat a kitartással, mely mint páncélhuzat vagy kagylóhéj segítőn védelmez, de a lényeg : a mag. A megnyugató, őszinte teljesség, körülölelt békesség, célbaérkezés, a mindennapi emberi méltóság tüziesen lobogó fényreceptora a mérhetetlen boldogsággal a sors hihetetlen, megmagyarázhatatlan érzés-csodáján. Itt van a kagylóhéjba zárt igazgyöngyszem.
Úgy gondolom, minden színben érzések vannak, melyek visznek valamerre. Azt, hogy mit látunk ezekben a színekben függ, paradigmánk ( az életünket és a világot milyen "lencséken" keresztül érzékeljük ) mellett attól is, hogy képzeletünk, az intuíciónkkal merre teleszkópizál, hova visz, milyen érzéscsomagot bontogat ki bennünk, és az is döntő jelentőségű, hogy milyen látásmódra kondícionálnak minket. Nagyon fontos az észlelésnél, hogy csak a felszínt látom-e, vagy megerőltetem magam és dolgozom azért, hogy láthassam mi zajlik a legmélyebb pontokon.
Van egy rajz, melyen egy idősebb asszony látható hatalmas orral, kendővel a fején, szőrmegallérral a nyakában. 
Majd ugyanez egy művészibben megrajzolt képen.  Nyilván első ránézésre rögtön megjelenik a szemünk előtt az öreg nénike " finomabbra " csiszolt " arcvonása, melyet bennünk az előző képi hatás generált. Bele kell látni jobban és észre venni egy bájos, csinos hölgyet, fitos orrával. Munka a képzeletnek, de tényként ez is ott van.
Ezért a valós emberi érzés-képeknél nincs talán se hátha, mert minden az okból merítkezik. 
Egy történet: A metrón utazom, minden csendes körülöttem, mindenki a gondolataiba temetkezik, lazít, pihen. Békés, nyugalmas érzés jár át. Majd felszáll egy férfi a gyerekeivel. Az apa leül mellém, lehunyja a szemét mintha aludni készülne, miközben a gyerekek hangosak, elevenek, ordítoznak, ide-oda hajigálják a holmijaikat. A férfi ennek ellenére semmit nem tesz. A kocsiban ez a dolog mindenkit szemlátomást bosszantott, engem is. Végül kellő türelemmel és visszafogottsággal, udvariasan odafordultam hozzá: - Uram, attól tartok a gyerekei zavarják a többi utast. Nem tudná egy kicsit megfegyelmezni őket?
- Igaza van, uram. ...Tényleg, tennem kellene velük valamit. Tudja, most jövünk a kórházból, ahol körübelül egy órával ezelőtt halt meg az édesanyjuk. Nem tudom, mit gondoljak, és a gyerekek sem tudták még feldolgozni a történteket....
Egy pillanat alatt megváltozott minden...
A képek és a történet Stephen R. Covey: A kiemelkedően sikeres emberek 7 szokása című könyvből van. Sok mindent meríthetünk a könyvekből, de minden úgy jön át a legjobban, ha ezt az életünk "forgatagában " saját bőrünkön megtapasztaljuk.
Mindig a mélyben húzódik meg az igazi ok. 
Valójában irigyeljük a kősziklákat, ha rájuk nézünk, szemünk előtt látjuk a hatalmas, elmozdíthatatlan erőt, mely készteti az embert arra, hogy tudatával " falja " az élet eme gyönyörűségét. Áll mozdulatlanul és tudja önmagáról, hogy egy " energiabomba " birtokosa.
Ha úgy döntünk, cselekszünk és meghódítjuk, kőkemény erőfeszítéseket kell tennünk ahhoz, hogy feljuthassunk a legmagasabb csúcsra. Ezernyi lemondás, akadály, küzdelem, tanulás mely hihetetlen mód megerősít még jobban abban, hogy a kitartásunknak köszönhetően bízunk magunkban és ha el is ernyedünk, gyengévé válunk, akkor a szívünk mozgatórugói által ki kell nyitnunk a legbelső hangunk zsiliprendszerét ahhoz, hogy ne húzzon le a mély és legyen rajtunk láthatósági mellény. A hitünkben ne ingasson meg semmi.
Kősziklává kell válnunk, amin a csákány eltörik. Ha belebújunk mélyen magunkba és proaktív hozzáállásunkkal javítunk a helyzetünkön és saját magunkon, akkor megtaláljuk újra a hegyre vezető utat. Innen már csak cselekedni kell. Mindig belülről kifelé teremtünk, és az életünk értelme is onnan indul ki. Saját magunk döntéseiért mi vagyunk a felelősek, ezt vállalnunk kell ahhoz, hogy a belső energiabombánk ( úgy mint a hegycsúcson levő ) folyamatosan fejlődésre késztessen. Ki kell hoznunk magunkból a legjobbat ahhoz, hogy megtaláljuk az utat önmagunkban. Ehhez tudatosan meg kell emelnünk az energiaszintünket. A mosolyunk legyen az a momentum, mely irigylésreméltó hőfokon termeli azokat az új élményeket, ötleteket, melyek a tiszta, pozitív érzelmeink hatására azt mondatják velünk, hogy a szívünk dalol a lelkünk himnuszán...- a hegy pedig ezáltal hív és válaszol nekünk amolyan " isteni-csodaként " amely önmagáért beszél.

   Mindenkinek megvan a maga elképzelése a szerelemről. Én úgy fogalmaznám meg, hogy egy rendkívül összetett és végtelenül egymásra épülő folyamat rezgés szálaiból fonódik össze és teljesedik ki.   Legelőször is két ember találkozása között, ott van két " világ " és egy láthatatlan fonál. Kezdetben csak a felszín kapcsolódik össze, és ahogy a kapcsolat egyre meghittebb, mélyebb lesz, úgy a középpontok is kezdenek egymáshoz érni. Ezt hívjuk szerelemnek. Ahhoz, hogy ez megtörténjen, be kell engedni a másikat a szívcsücsökbe, sebezhetővé kell válni, nyitottá, félelemmentessé, ki kell nyilni, le kell bontani magunk körül az összes kerítést, ki kell tárni az ablakokat, nyitni az ajtókat, hogy áradjon be a fény. Ezáltal eljutunk a legbensőbb belső énbe. Ha teljesen közel vagyunk egymáshoz lélekben, akkor az érzés, a gondolat lángra lobban. Ehhez még szólni sem kell, a csend szólamán az összeköttetés akkor is ott van, és szavak nélkül is értik egymást a szerelmesek.
Egy olyan művészet táncol a szerelemben, mely a lényed egyedi magjait öntözi és ezáltal borulsz virágba és árad lelked mélyén keresztül ki az illatod. Olyan pont, amely elvisz egy sejtelmes és logikátlan élet-tartományba és alkalmazkodik egy ösztönös természeti varázshoz. Tudod, érzed ott van megmagyarázhatatlanul, magától kibontakozóan. ( semmiképpen nem erőltetett, kikényszerített, tudatos érzés)
Szépsége van, méghozzá egy egészen különleges atmoszférával, benne a férfi és a nő egyedülálló, egyedi világával. Különbözőségek vannak az egyéniségben és ezeket meg kell becsülni, mert ezek tesznek vonzóvá minket a másik számára. Hatol a polaritás, a negatív, pozitív pólus mágneses vonzereje és ez szül konfliktusokat, melyek mint leckék, a szerelemben is ott kell, hogy legyenek, mert erős kapcsot jelentenek és bebúgatják azt az együttérző hangot, a jóindulatot, a megértést.
A szerelemben több ezer volttal vagy felvillanyozva, melyben csupán a másik puszta jelenléte elég ahhoz, hogy jóérzés töltsön el és világítson a fényed a mosolyoddal, derűddel és így ragasztod a szeretet "érzését" a környezetedre, mely hozza számodra a folyamatos szerencsés sugárnyalábokat.
Csak úgy tudunk igaz szerelemmel szeretni, ha belül szinültig vagyunk szeretettel, önmagunkkal és külvilágunk színeivel is. Tiszteljük a másikat, megadjuk neki a szabadságát, hogy azzá váljon ami szeretne lenni, hiszen mi emberek nem tárgyak vagyunk, amiket bárki birtokolhat, nem vagyunk tulajdonai senkinek, mert az régen rossz, ha valakinek függenie kell tőled. - Ha valakinek függenie kell tőled az képes szeretni? Ragaszkodni a másikhoz úgy, hogy folyamatosan " bekapod, felfalod " akkor ebben a kapcsolatban két elhalt test érinti egymást, ez nem életképes kapcsolat, hanem " szolgaság ". A szabadság ezért egy hatalmas érték az ember életében, benne a bizalommal. Mindenkinek szüksége van a maga saját terére, a másik " felségterületére " való behatolás veszélyes. Birtokháborítást követsz el, semmibe veszed, tönkreteszed az egyéniségét. Amíg a másik szeret, elnézi neked, eltűri...no de meddig? Egyszercsak jön a robbanás, hiszen módfelett sok dologban beleszólsz az életébe. Neked is megvan a magad tere, a másiknak is, és ezt tiszteletben kell tartani. Mindkét félnek abszolut szabadságot kell kapnia ahhoz, hogy önmaga lehessen.
   A szerelem a csodák egyik tárházán örök fénykibocsátó hely, ahol  a másik megtalál téged úgy, hogy valami kincsre lel benned.

valahol bent mélyen a tekinteteken át
egy életút arca mindenki mögött ott van
rengeteg érzés-bolttal a lélek-belvárosban

látni pillanat csodán illat-drogériát
halk sikoly házak között betört kirakatot
hittel konszolidáló hiszekegy képeslapot

nézni kitárulkozva sebezhetetlenül
és csak lenni a csendes szem-kontakt ösztönén
hol együttérző kulcs-pont van a szív fény-peremén

   Minden ember a maga módján rendkívüli. Nap mint nap olyan ajándékot, kincset hordozunk magunkban, mely velünk együtt mozog, bennünk létezik, él.   Az emberi értékünk úgy gondolom, hogy nem a génekben, hanem az agyunkban gyökerezik. Nevezzük úgy mint szellemi tőke, mely mindig megelőzi és előidézi a pénzbeli vagyonunk. Mi történik akkor, ha érzékeléssel helyettesítjük a gondolkodást és ezáltal eljutunk a  " gondolatnélküliségbe" . Először is tudatosítani kell magunkban, hogy csak azon járatjuk az eszünk amit szabad szemmel nem látunk, hanem csak érzékelünk. Például amikor sétálunk az erdőben és közben nem gondolunk semmire, csak a természetre koncentrálunk ( az illatokra, az állatok neszeire, a madarak énekére, levelek rezgésére) és így átjár egy tiszta " energetikai légkör" mellyel kapunk egy élettöltetet, mely kikapcsol, megnyugtat, olyan jóérzéssel szép virulós "névjegykártya", mely belső felüdítő élményjeleket csipeszel a lelkünkbe.
A teendőnk ezután az, hogy ezt a teljesen átszellemült "csodapakkot" visszük a napunkba magunkkal. Ott lesz a kisugárzásunkban, mely aktivizálja azt a nagyszerű " életaranyat" melyet úgy hívnak, hogy rokonszenv, és ez, mint ragasztópisztoly tapad a mosolyunkkal, hanglejtésünkkel, tekintetünkkel, szívből jövő dicsérő szavainkkal, derűsen kedves humorunkkal a környezetünkre. Akit pedig elért a pozitív energiabombánk, annak behatol a bőre alá vagy még mélyebbre, a szívébe és szereztünk neki egy emlékezetes kedves pillanatot, ami megérintő töltetként hat az ő napjára is, viszi tovább magával.
A lényeg maga az élet! Az a fontos, hogy igyekezzünk minél többször az érzéseinkkel érzékelni azt a " bio-lelki-tudatenergiát" mely ott bújik meg a mindennapjainkban az élet csodás szépségében.
Ahhoz, hogy jobban érthetőbbé váljon itt egy szemléletes történet:
   Egy indián és egy fehér ember megy végig a városon. Körülöttük zúg a városi forgalom. Az indián hirtelen megállítja a fehér embert.
- Hallod, ciripel egy tücsök! - A fehér kissé ingerülten azt feleli: - Itt nincsenek tücskök. Én csak kocsikat, teherautókat, motorokat hallok. 
Miközben továbbmennek, az indián feltűnés nélkül leejt egy egycentest. Az érme gurul egy darabig az aszfalton, azután megáll. A mellettük elsiető emberek közül ketten, hárman meghallják, megállnak, keresni kezdik és az egyikük felveszi a pénzt a földről és elteszi.
Az indián és a fehér figyelik, majd továbbmennek. Néhány lépés után az indián félretol egy-két növénylevelet egy ház fala előtt: ott ül a tücsök. A fehérnek azonnal van rá magyarázata: - Nem csoda, ti, indiánok jobban hallotok. Az indián azt mondja: - Az érme, amely az imént leesett, jóval halkabb volt, mint a tücsök. Ti, fehérek csak a pénzre hallgattok. Én a tücsökre hallgatok.
A materialista kultúránk keresztje a _pénzagyunk" , melyet ügyesen leplezett le az indián, megragadunk a felszínes dolgoknál.
   Mi emberek egy rendkívüli összetett, teljesen egyéni és egyedülálló " energetikus hullámábrát" sugárzunk ki magunkból attól függően, hogy a gondolati, szellemi tőkénket merre irányítottuk. Mindig ott ahol éppen vagyunk nyüzsög körülöttünk az "életfilmkocka" melyet mi játszunk a belső hangunk vezérlésével. Örömmel és hálával kell érezni ezt a varázst és ezáltal ünnepnappá tehetjük a pillanatokat, mert a boldogságot ott kell keresni, és a legnagyobb ajándék az, hogy élhetünk ezen a földön.
A lényeg, maga az élet!

"mint foltok egy kopott farmeren"
de érzünk a felszín alatt mélyen
fekete színeket fekete éjt
a sötétség leple csendet beszél

átszellemülve akaratlanul
a belső hangunk zenél konokul
szemünk ránk szólna nem lehet mert fáj
de piroslik az eper mint a szánk