Szonettek, adott rímekre...

Orvul támad az ármány, kétszínűség; 

S tiszta, makulátlan lélek ha naív, 

hamar lesz biz az sebzett, edzett a szív, 

létnek ez amolyan egyszerűség. 

Tapasztalat gyarapszik bú idején;

flaszterén elmúlással haragja hullt

múltnak, s csak haladt, karmába vonult,

de visszaszökik e bizalom belém? 

Hitem kaput nyitott, lelkemből kijár

érzem, most vagyok igazán szegény,

s lettem mostoha sorsba legyőzve én. 

Gyáva út, ha megkísérti tétova; bár

kecsegtető, holmi apró álnok remény

hajtja, amúgy is erős, büszke lény.

2019.12.17.

Kedvesen szólítom, lágyan becézem,

bár néha-néha úgy érzem hasztalan,

a szó, s tükörben emlékem úgy nézem, 

benne sehol nem lelem önnön magam. 

Pillanatok, illatok még az ágyon

ott, kínozva heverésznek tunyán,

vár hanyag szellőt, vigye óceánon,

tova el, és kössön ki más zátonyán. 

Ó feledném, törölném a képet,

mind az összes rosszat, és a szépet,

némán pendülne tovább szíven a húr. 

Bár ne lennék szerelemnek lovagja,

reménytelen vágynak űzött, bús vadja,

szerelmes, mi lényemben elvirul.

2019.12.16.

Némely állat ravasz, míg másik naív, 

a természetben biz nincs kétszínűség, 

csupa-csupa ösztönös egyszerűség,

konokul hajtja mindet az edzett szív. 

A cseles lesben vadászat idején,

éh gyomra hajtja, sem mint haragja. Hullt

tetemek fölött dögraj bevonult;

a körforgás értelme égett belém. 

A naív védelméből messze kijár,

mit sem sejtve, jajj ha tudná szegény;

orv támad a halál s lesz legyőzve. Én

nem mozdulok, semmi tétova, bár

tehetnék ellen, visszavet a remény;

ez így van rendjén. Belül mind büszke lény.

2019.12.16.

Útra engedem balladám, a dalom, 

halkan lovagol be fület a szélben, 

titokban hagy nyomot, ott észrevétlen, 

s kel létre a zenei irodalom. 

Szorgos napok le-lehúzzák nyakát, 

de vigyázz szerző, még megfeszíted, 

a gondolatod, és vele a rímet, 

mi szónoklatomnak biz volna gát. 

Csendüljön hát fel kézben a kolomp;

dallama lágy és kellemesen hanyag, 

e szonetthez komponáljon zenét. 

S én, az író, ki örökké bolond; 

magam adom, meg ezt: mi friss anyag, 

mit küldök a világba, szerteszét.

2019.12.12. 

Bolyongó koldusként várom a csodát, 

remény és hit rajtam tartja szemét. 

Álmaimban látok giccs palotát, 

de valóságban annak csak hűlt helyét. 

S akkor mond ember; az élet csodás, 

testet mint lelket újít a tavasz. 

Ám az élet a létben kirándulás, 

s ki hol teszi? Fentről jön a maraszt. 

Biz eljő a nap, testem mondá: elég, 

kopott vándorélet már nem érdekel, 

mi rögös volt, végén ott a sírhelyem,

melyben pihenve palotámra lelék, 

lelkemmel bolyongok el, égbe fel, 

testem itt hagyom, eme hobó helyen.

2019.12.09.