Szonettek, adott rímekre...

E rímekből mily szonettet találok

ki, amit nektek mutatni is merek,

hiszen hozzátok képest vettetek

soraim, ám mégis velük kiállok.

Képzeletemnek kaput nem zárok,

hagyom kibontakozni, de elvetek

benne bohóságot - most bút nem lelek

magamban - így ismét örömmel járok

elétek, még ha mögöttetek futok

is. Hisz rímeknek szerelmese vagyok,

költészet életfogytig tartó foglya.

S ha netán gondolatban megfagyok,

min később derűsen, jót kacagok,

mesélem majd nektek vígan, dalolva.

2020.01. 05.

Pesti volnék, igazi betonpásztor,

ki nap mint nap, kóbor nyájat bámula

Gazdájuk nem jő égi pusztaságból,

nem úgy mint áradáskor a Duna. 

Újévi fények játszák be testét,

csodás nekem, tükrén ahogy lobog,

s azok, kik velem együtt ezt lesték,

igazi finom, úri kisasszonyok. 

Lenn állunk, ott lenn, a rakpart alján,

s várom az időt mit csellel szakasszon

meg a kedvemért illatozó leány. 

Éjfél - s ajkam hirtelen csók lepé el,

köszönt non-verbális költészetével

az amúgy mindig cserfes kisasszony.

2019.12.30.

Jó hagyományként együnk hát lencsét,

jut mindenkinek, ha csak egy marék

is, de hozzon bőséges szerencsét,

együnk, míg ki nem ürül a fazék. 

Gyűljetek hát körém, kész az ebéd,

s türelmesen várja mindenki sorát,

boldogságban; mire jó kedv a pecsét,

beszéljük ki az elmúló év nyomát. 

Bejárjuk gondolatban minden zugát,

hol lefelé, hol felfelé ívelő:

Ugye-ugye, mennyi mindent elértél? 

Tagadd meg ma estére a szunyát,

légy önfeledt, reményteli viselő,

s fogadd, mit akarsz ha eljő az éjfél.

2019.12.30.

Szabaduljunk, vessük hát le a ruhát;

tudjuk, csupasz valónk úgy is tarka,

s mielőtt szád szóra mozdítanád,

időt nem hagyva intlek szavamra:

mélázva arcod vonásán - Szépszemű - 

többet nem szólok, izgulok magamba,

mert kimondani nem is oly egyszerű - 

Játszunk egymással, mint kutya s farka. 

Vad, buja est; mit alakod ígért

szótlan szólva, kéjes testdalocskád

kíséri éhesen szemem, a legelő... 

S ha már így alakult, de csak azért;

megfejt(ett)ük magunk, akár a Riskát,

s tettünkre tanú csak is a heverő...

2019.12.25.

Kisutcám léptektől ropog, a kopott,

íme patyolatban az örök cseléd,

s a pillanatba örömet lopott,

vallja, ki legeltette rajta szemét. 

A látvány, érzés, szellemi átjáró

a bódultságnak; legyen az vadász, 

vagy nemesek udvarát szolgáló, 

világjáró, vagy tengert látó halász. 

Örvendjünk, télnek kabátja megmaradt, 

szánkót a kézbe míg kedvez a föld,

suhanjunk dombokon akár a villám. 

Élvezzük, míg évszak tova nem halad,

mielőtt újra búrjánzana a zöld,

s gyík süttetné hasát a meleg sziklán.

2019.12.25.