Szonettek, adott rímekre...

Van, hogy gondolatot gátolnak falak, 

érzelmek hevernek lenn a padlón, 

sarokban ott az életem, a naplóm, 

emlékezést túlélő írott szavak. 

Kezemben a toll, most semmi harag, 

csak gubbasztok mellette hanyatlón, 

kopogtatva egy láthatatlan ajtón, 

eszembe jutnak régi ihletnyarak. 

Ó a csodás termelő évek - elmúlt, 

maradt az élet, színház és dráma, 

és egy pohár bor, mi félig kiborult. 

Maradjon józan ész, maradjon máma, 

elmém úgyis vallatásra szorult - 

ablakon át tekintek szivárványra.

Az Úr szeretete félek lezúdult,e

mberekről, kik rombolnak esztelen,

nem látják a bolygónk hogy lepusztult,

ígérve a szebbet, mi reménytelen.


Mond, a halott föld születik e újjá,

ha rothad már az időkilométer?

Csak a naivak hiszik és fújják,

hogy az emberiség, sosem ég el.


Hisszük, hogy véd a természet korona,

és nem pusztít el semmilyen buzgár,

mutasson bármit is a hozammérő.


Ám odavész léleknek mámora,

mert a tudatlanság mindent rongál,

és Krisztus már nem lesz a megmentő.

Hol az én lelkem régi, igaz álma? 

Vagyok én olyan, akár a vércse,

Igaz embert már nehezen találok,