optimizmus...(Sz*)
A szerelemről, aztán úgyis elveszek a sorok közt:)
Mostanában elővettem a Szofi csapó egy című írásom, hogy befejezzem, tökéletesítsem. Ahogy írtam, és írtam,
olyan szinten eltávolodam a cselekménytől, hogy inkább azt egy kicsit hanyagolom, és itt osztom meg azokat a
dolgokat, ami ott éppen kipattantak a fejemből. A nagy címszó, a szerelem és, hogy miért nem vagyunk manapság
sikeresek ebbe. Jelentem, hiába reménykedtem, nem jött be az az elképzelésem, hogy lesz kivel megosztanom az
életem, érzéseim, de úgy istenigazából. Olyan aki még akkor se néz rád furán, mert SZERET, amikor a
legeslegbénább napod éled,és még majdnem a melegítőt is nehéz elviselni, nemhogy más embert. Amikor nem tudod,
hogy hogyan, merre tudnál elbújni a világ elöl. Ismerős? Szerintem ezzel nincs is semmi baj, ha kéthavonta,
félévente előfordul egy ilyen rossz nap. Aztán rájöttem. Nekem nincs is jelen pilanatba szükségem senkire. Élem
a kis világomba az életem. azt tehetek amit akarok, nem kell beszámolnom róla senkinek, mert az apró
mindennapos dolgaimra, nincs aki rákérdezzen. Persze ez most elég magányosan hangzik, de az egyedüllét nem is
olyan rossz. Legalább is nekem nem. Nem kell alkalmazkodnod senkihez. Mondjuk az is igaz, hogy nincs is akihez
odabujhatnék este, vagy ha éppen valami nagyobb történik, rohanhassak hogy elmondjam neki, vagy ha épp
dolgozik, órákat töltsek azzal, hogyha hazajön akkor minden tökéletes legyen. Nem csak a ház, hanem saját magam
is. És nem csak az van, hogy jólvan, majd eszem ma ebédre amit két hete lefagyasztottam, mert igen is megoldod
valahogy legyen elötte friss kaja, akár ha kétnaponta is, mert megérdemli, mert szereted, és ő is téged. Nem mondom azt, hogy nem szeretném végre a hercegem a fehér lovával, meg az egész királysággal együtt, mert
hazudnék, és hazudnak azok is akik azt mondják nem vágynak rá, hogy valaki mellett nőnek érezhessék magukat, és
elcsábítsa, elbűvölje őket, mint minden nyálas, szerelmes filmben. Persze én elhiszem és tudom, hogy nem
egyszerű megnyílni mások elött. És a közhely is igaz. A szerelem fáj. Így vagy úgy de fáj. De már csak ilyen ez
az élet. Egyszer fennt egyszer lennt. Csak nem szabad lennt maradni. Mindig fel kell állni. Ami nem mindig
egyszerű, de a végén megéri. A képzeletbeli fallal körülvéve is könnyebb az élet. Csak nem túl praktikus. Persze nem kell minden ember
végett azért kalapáccsal meg vésővel neki esni, nem azt mondom. Csak hogy igen is vannak olyan emberek akikért
érdemes. Mindenkinek megvan az oka rá, hogy miért zárja el magától a külvilágot, de azért legyetek résen!
Tényleg nem szabad mindenkit kizárni. Persze azokat az embereket se értem akik boldogtalan párkapcsolatba élnek. Legyünk őszinték. Ha egy
környezetben, huzamosan nem érzem jól magam, akkor miért is maradok? Nem az a logikus, hogy ha megvan rá a
lehetőség, akkor dobbantok? Most jöhet a válasz erre, hogy nehéz. Nehéz változtatni az életeden? Akkor is, ha
jobb lehet az elkövetkezendő idő? Minden változásokkal jár. Ezt nehéz kicselezni. De olyan rövid az élet. Miért
nem akarjuk, mi mégse ami a legjobb nekünk? Senki nem tudhatja, hogy mikor gondolják ki odafennt, hogy meddig
lehetsz ezen a földön. Az elmúlt időt nem pótolja semmi. Igaz én jelen esetbe karrierista vagyok, és a munkán
meg persze a munkán kívül nem érdekel semmi( a szeretteim azért igen). Hozzáteszem, nekem tervem van. Le fogok
valamit tenni az asztalra. Meg akarom alapozni a jövőbeni gyerekeimnek a biztos életet. Sokszor elgondolkodok
azért, hogy megéri-e tönkretennem magam, mert itt vagyok 21! évesen és már fáj a vállam esténként, a sok csomó
miatt, ami a lapockámnál található. Tényleg nem értem meg magam néha. Itt szónoklok ugyebár a jobb életről,
szerelemről,és nézz rám:) Egy munkamániás vendéglátós vagyok, akit bármelyik szabadnapján be tudják rángatni
dolgozni, és próbálom a szerencsém németbe.Akár milyen zavaros is az írásom, aki akarja, az megértheti. Ne másban keresd a hibát, hanem magadban! Ne
gondold mindig azt, hogy más a hibás a saját dolgaidért. Vannak ténylegesen azért olyan emberek, akik szeretnek
az embernek kereszte tenni, ezt én is így gondolom. De javarészt magadnak köszönhetsz mindent. Akár milyen
hülyén hangzik, nekem eddig négy esetből még az is bejött háromszor, akármilyen hülye példa, hogy éreztem, hogy
náthás leszek, de eldöntöttem magamba, hogy azért se leszek beteg. Az is igaz erre, hogy mindig csak azért,
hogy másnak, ne kelljen, helyettem dolgozni. Holott tudom, hogy ha tetszik, ha nem önzőnek kell lenni a mai
világban. Persze azt hozzátenném, hogy csak egészséges mértékben. Hiszen a családodon kívül meg a legjobb
barátaidon, csak te akarhatsz magdnak jót. Ismeretlenektől, és szimpla kollegáktól, akikkel csak jóba vagy, nem
várhatod el ugyebár, hogy a te érdekeidet nézzék, mert ők is csak a saját életükkel törődnek. Ez a
huszonegyedik század. Nincs mit tenni
De azt azért hozzátenném így a végén, habár elkanyarodtam az eredeti témámtól: Én aláírom, hogy szerencsétlen
vagyok a szerelmi életbe. De nem is akarok szerencsés lenni jelen állás szerint. Amióta ezt a dolgot sikerült
letisztáznom magamba, látom tisztán magam elött, hogy igaz a mondás: Mindenkinek olyan a szerelmi élete,
amilyet akar magának (Lagzi-randi)
A Zene...
Éppen az előbb indítottam el egy lejátszási listát a youtube-n.. Az egyik számról meg szeretném osztani veletek a véleményem. A címe: Yiruma-River flows in you. Lehet nem is gondoljátok hogy ismeritek, de biztos vagyok benne, hogy hallottátok már. Ez a szám tökéletesen ráillik szerintem a helyzetemre. Ha meghallgatjátok megértitek mire gondolok. Az eleje lassan indul, majdnem hogy fájdalmasan, mint a kinnt tartózkodásom. Aztán egyre jobban gyorsul az ütem, hiszen beleszokik az ember az új életbe, változásokba. Majd hirtelen lassú lesz a tempó. Mint amikor először visszamentem Magyarországra, és nehéz volt hazajönnöm. Igen, már hazajövök ide. Mindent szeretek itt. Gyors "ütembe" megy az idő, már nem megeröltető talán a visszajövetel, egy-egy látogatás után. Majd jön a "szörnyű" felismerés... Visszaköltözni lehet még nehezebb, mint kijönni ide... Igazából még nem tudom mi lesz 6 hónap múlva, de már most érzem, hogy nehezemre esik itthagyni ezt a várost, az új életemet. Az önálló felnőtt életemet. Nektek mi a véleményetek?
A hang a fejedben...
Az a bizonyos hang a fejedben, ami azt mondja nem bírod, hazudik... Hiszen hányszor láthatunk a való életben is példát rá, hogy valaki a legreménytelenebb helyzetben is összeszedi magát, és újra "feláll". Csak magadben kell eldönteni, hogy mit akarsz. Veszteni vagy győzni. Lehet, hogy veszteni könnyebb, de nem is halad így az ember. Nem fogja öröm érni, és ezért fordulnak magukba. Önön hibájukból, persze hozzá kell tenni hogy általában. Hallottam egy filmben, hogy olyan a szerelmi életed, amilyet "akarsz" magadnak. Ez szerintem az élet minden területére igaz. A pozitív gondolatok pozitív dolgokat vonzanak. Na és ha valami mégse úgy sikerül ahogy akarod? Akkor máskor sikerül, máskor jobb lesz, sőt jobban sikerül ahogy akartad. Jelenleg nincs párom, ami persze nem minden esetben jó. Most, hogy kiköltöztem, jó. Nem hagytam senkit se otthon. De amikor tudom, hogy körülöttem a lakótársaim skypeolnak, vagy csak facebookon beszélnek a társukkal, az elején össze akart törni a szívem. Hiszen én is megérdemlem ugyanúgy a boldogságot, mint bárki. És hiszem, hogy rövid időn bellül rámtalál az a bizonyos nagy Ő. Csak még lehet nem vagyok elég érett hozzá... Ki tudja? Azt biztosan tudom, hogy már nem kell sokat várnom... Bízok a pozitív gondolataimban, és remélem hamarosan már a boldogságomról is beszámolhatok. :)
Az a bizonyos egy optimizmus
Most komolyan... Ti elhiszitek, hogy sok rossz dolg "történik"? Gondoljatok bele... Minden rossznak van pozitív oldala, csak meg kell találni... Na persze ez nem kell mindenkinek osztania a véleményem... De aki nem ossza, látott valaha is szépet életében...? Hát nem hiszem... Régebben én se így gondolkodtam, de aztán kiköltöztem egy 10hónapos gyakornoki állás miatt Németországba... Mindig is tisztában voltam a döntésem helyességével, de az utolsó napokban úgy érezetem meghasad a szívem... Elhagytam a családom, barátaim, és persze az addigi életem, életvitelem egy olyan dologért ami igenis fontos, de van így értlme? Aztán teltek múltak a napok, belerázódtam az itteni dolgokba, az otthonomnak tekintettem már a helyet, de folyamatosan éreztem, hogy mélyebre süllyedek... Soha semmi nem volt jó, semmi nem tetszett, de persze mindent magamba kell zárnom, mert ááá az lehetetlenség, hogy megengedje magának egy amúgy erős ember, hogy sírjon, és itt tévedtem... Erre akkor döbbentem rá, amikor teljesen felgyülemlett bennem a dolog, és ki akart törni, de nem tudott... Nem tudtam zokogni...Hiába, nem ment... Amikor kitört volna belöllem, mindig volt egy visszatartó erő ami nem engedett... Az az átkozott berögzultség... Ne lásson senki sírni, ha gyenge vagy csak bántanak... De nem igaz, mert igen is figyelnünk kel azokra akiknek fontosak vagyunk.,. Abban a pillanatban el is döntöttem, hogy ez nem mehet tovább... Hiszen egy külföldi városban élek, magam fenn tudom tartani a fizetésemből, és félre is tudok tenni... A magam ura vagyok... Igazából azon kívül, hogy tiszta legyen a lakásunk, nem kell foglalkoznunk semmivel se, és még én elégedetlenkedek? Ez akkor tudatosult is bennem, de nem rögzült... Aztán elvittek a hotellánc egy messzebi hoteljában dolgozni a barátnőmmel... Reggel, délben, este étel... A hotelon belül éltünk, használhattuk a medencét, szaunát... De nekünk nem tetszett... Aztán mikor 10 perce szidtuk a helyzetet rádöbbentem, hogy meginnt a rossz irányba tartok... Megint nem értékelem az élet apró dolgait... Igen, kicsi faluban voltunk, de volt kávézó.. Miért nem ülhetnénk csak úgy le egy kávéra... Miért nem foglalkozunk azokkal a dolgokkal, amik a környzetünket alkotják? Miért elégedetlenkedünk, ha egy négy csillagos hotelban élünk? És erre is rájöttem... A mai embernek semmi nem elég, mert mindent akar egyszerre pedig, lassan járj, tovább érsz... Ettől a perctől kezdve nem csak tudatosult, hanem rögzült is... Erővel ugyan, de próbáltam optimistán nézni a dolgokat, és két hónap elteltével nyugodtan merem állítani, hogy tökéletesen rögzült... Tudjátok nem lehetek otthon karácsonykor egy napot se,mert dolgozok... Németországban... Még amikor ez kiderült 3 hónapja biztosra vettem, hogy nyugtatóval megy majd csak a dolog, hiszen az első karácsony a családom nélkül... De már ugyebár máshogy látom.. Ha csak belegondolok abba hogy nem-nem lehetek otthon a szeretteimmel, de legalább vannak nekem, akik ha máshogy nem is gondolatban velem vannak... Nem mint sok más embernek... Akiknke tényleg egyedül kell átélnie a karácsony varázsát...Én gazdag ember vagyok: van családom, egészségem, étel az asztalon, ház a fejem fölött... Hiszen az emberek 80%-a ebből a négy dologból, talán ha kettőt a magáénak tudhat... Úgyhogy átprogramozni a fejeket emberk, mert a világ szép... Nem mintha valóban az lenne, de én annak látom... Mert még egy törött csontért is hálásak leetünk... Lehetett volna nagyobb baj is...