Homokszemek blogja

Novella
Sznearanka•  2022. július 11. 20:02

Fogyásom története

Fogyásom története (Saját írásom)

Gyerekkoromban - egészen olyan 10 éves koromig – vékony kislány voltam. Sokat betegeskedtem a mandulámmal, míg aztán 9 évesen kivették. Onnantól kezdve, illetve összefüggés lehetett a kiskamasz- illetve kamaszkorral is, mindig volt valamennyi túlsúly rajtam. Sokáig jellemzően inkább „gömbölyű” voltam, még a terhességem alatt is csak 9 kg-ot híztam, ami gyorsan távozott is a szüléskor. Gyerekkoromban, fiatal koromban sok bántást kaptam a túlsúlyom miatt, ezek komoly önbecsülési problémákat okoztak.
Persze felnőttként is nehéz elviselni a tekinteteket, ha meg sem szólal valaki, akkor is tudom, látom, érzem a gondolatait. A megvető pillantásokat, a viszolygó, véletlen érintéseket. A folytonos ugrásra kész állapotból fejlődik ki ez a furcsa képesség. Minden rezdülést, lekicsinylő, visszafojtott gúnyos mosolyt észrevesz az ember. Az elhatározás az életmódváltásra mégsem ebből születik meg. Sokkal inkább abból és akkor, amikor találkozol egy olyan emberrel, aki nem ilyennek lát. Nem viszolyog, ha hozzád ér. Látja a lelked, felébreszti benned a harcost, motivációt és erőt ad. Engem szerintem az őrangyalaim küldtek egy ilyen emberhez.
Aztán olyan 45 éves korom körül, - valószínűleg a hormon változásoknak, a dohányzásról leszokásnak köszönhetően is – elég durván elindult a hízás. Olyan 6-7 év alatt 45 kg-ot híztam, az addigi testsúlyomnak a fele jött fel pluszban. Azt sem tudtam, mi történik velem. Nem tudtam mit kezdeni magammal, lelkileg sem voltam rendben. Háziorvosom így „biztatott”: - Csinálj magaddal valamit! Ez a mondat a segítségnyújtás fogalmát is betöltötte részéről. A túlsúly által okozott kellemetlenségeken felül még mindenféle tüneteim voltak: extra száraz bőr, ami este annyira viszketett, hogy sírtam, mert nem tudtam elaludni; állandó fáradtság, elaludtam a munkahelyemen a monitornál; mindkét kezemen kirepedezett, vérző ekcéma; durva vizesedés, ha nem vettem be a vízhajtót, szó szerint a fulladás határán voltam. Egyszer sietnem kellett a buszhoz, határozottan halálfélelmem volt, annyira fulladtam.
Amikor nekiláttam az első Norbi duci tréningnek, 2 percig bírtam a mozgást, mert elkezdtem fulladozni. Aztán napról napra emelgettem a perceket. Mellé a Norbi alapelvekkel összeállított diétával 16 kilót sikerült fogynom. Onnan viszont semmit. A diétát folytattam tovább, a mozgást csak ritkán, nem működött, nem volt már motiváció sem, visszajött 9 kiló. Az elkövetkező 2 évben kerestem, mitől vannak a durva tüneteim. A tünetek: hajhullás, szemöldök kihullása, ödéma az egész testen, de különösen arc, szem, végtagok környékén, agyi köd (feledékenység, figyelmetlenség, de még olyan durva dolog is, hogy nem tudtam összerakni a szavakat, amit hallottam), extra száraz bőr, antiszociális viselkedés, depresszió, pánikbetegség, hízás, fogyási képtelenség, inzulinrezisztencia, táplálék felszívódási zavarok, magas koleszterinszint, ekcéma, hogy csak a leggyakoribbakat említsem és ami nekem meg is volt. Hálás vagyok a munkahelyemen a tulajdonosoknak, mert az antiszociális viselkedés már annyira nyilvánvaló volt, hogy szóba került az elbocsátásom.
Gyanakodtam a pajzsmirigyre, de a vérvétel nem igazolta a gyanúmat, mire a testvérem, akinek már kivették a pajzsmirigyét, megjegyezte, hogy neki a vérében soha nem volt rossz a pajzsmirigy hormon szintje, mármint az a szint, amit az egészségügyben megfelelőnek tartanak. Azt tanácsolta, menjek el ultrahangra. Magán ultrahang vizsgálatra mentem. A hölgy, aki nézte a pajzsmirigyem ultrahang képét, először csak hallgatott nagyokat, aztán megjegyezte, hogy ez a pajzsmirigy bizony beteg.
Ennek ellenére nem volt könnyű elérni, hogy hormonpótlást kapjak. Folyton arról akartak meggyőzni, hogy a tüneteim az elhízás miatt alakultak ki, fogyjak le, és el fognak múlni. De nem tudtam lefogyni, a diétát már nem azért csináltam, hogy fogyjak, hanem azért, hogy ne hízzak. Mivel az állami egészségügyben nem kívántak gyógykezelni, elmentem magánrendelésre, ahol végre kiírták a hormonpótlást. Innentől kezdve elkezdtek működni a dolgok.
Persze a gyógyszert magamnak állítottam be, aztán elmentem egy másik magánrendelésre és nyíltan kimondtam, azért jöttem, hogy kapjak róla egy véleményt, ilyen módon szedhetem a gyógyszert, és megkaptam. Végre megszűntek az akadályok, nagyon lassan, de elkezdett működni a diéta, aztán a mozgás is. Közben azért sikerült beszereznem egy sor mozgásszervi betegséget, ezért elmentem egy alternatív masszázs terápiára, aminek meggyőződésem, hogy hatalmas szerepe volt az életmódváltás fenntartásában, abban, hogy nőtt a kitartásom, illetve közvetlenül a fogyásban is. Hatalmas segítséget kaptam ezzel a terápiával, átsegített a hullámvölgyeken, hogy talpra tudjak állni, pedig már elég mélyen voltam. A kezelés kezdetétől 2 év alatt fogytam 26 kilót, ami nem sok, de én azért nem vagyok elégedetlen. Az életemet kaptam vissza, és az önbecsülésemet.
Mikor a legnagyobb volt a súlyom, a Norbi duci tréninget csináltam, nem kis erőfeszítések árán, úgyhogy azt meg is utáltam szerintem egy életre. Utána olyan 2-3 év kihagyás következett. Aztán amikor kezdtem járni a masszázs terápiára, először sokat gyalogoltam. Szinte napról-napra emelgettem a gyaloglási távot, illetve az intenzitást is. Magam sem értettem, hogy a fájdalmak ellenére miért csináltam olyan kitartóan a mozgást. Aztán rátaláltam az elliptikus trénerre, azóta ezt folyamatosan csinálom. Utána pedig a súlyzós edzések, persze az elején még edzésnek sem lehetett nevezni, fokozatosan emeltem a súlyokat, először fél literes vizes flakonokkal, aztán fél kilónként emelgetve egészen 2 kg-ig. Először csak ülve, mert a térdfájdalmak miatt csak arra voltam képes, 1 hónapja pedig már “igazi” súlyzós edzéseket csinálok (na jó majdnem, kicsit csalva a guggolásokkal). Szeretem ezeket az “edzéseket”, én, aki gyerekkorom óta utáltam bármilyen mozgást. Ha nem csinálhatnám, már nagyon hiányozna!
Időközben kiderült, hogy az inzulin termeléssel is baj van, még nem is inzulinrezisztencia és főleg nem cukorbetegség, de nem árt odafigyelni, úgyhogy a diéta már ezekre az információkra épül. A pajzsmirigy betegséggel sajnos sokszor társul a cukorbetegség. Én viszont kaptam egy esélyt erre is, hogy minél későbbre tudjam halasztani a cukorbetegség bekövetkezését, vagy el tudjam kerülni.
Arra biztatlak, aki olvasod ezt a kis történetet és túlsúlyos vagy, ne add fel, keresd meg a neked megfelelő diétát és keresd a neked megfelelő mozgást, ne add fel, működni fog!


2021. 02. 04.

Sznearanka•  2022. május 14. 20:38

Az elveszett bizalom

Szuchánszki Aranka: Az elveszett bizalom

 

Nem bízom az egészségügyben. Ha elmesélem a történetemet, sőt történeteimet, te sem fogsz ezen csodálkozni.

Gyermek koromban a körzeti orvoson kívül nem sok közöm volt az egészségügyhöz. A mandulámat kivették 9 évesen, többre nem emlékszem.

Az egészségüggyel való közelebbi kapcsolatom, amikor már kórházi kezelésre is szükségem volt, a szülésem volt. Már ott is sikerült sorozatban mindent elrontani. a „fogadott” orvosom éppen jól megérdemelt nyári szabadságát töltötte külföldön, úgyhogy az ügyeletes orvos volt az, aki éppen kéznél volt, meg egyébként a szülésznő, aki végig követte az eseményeket.

Délután fél 2-től másnap reggel 5 órára sikerült világra hozni első és egyetlen gyermekemet. Nem volt bent olyan orvos, aki császározhatott volna, ezért az egyetlen segítség az volt, hogy az ügyeletes orvos belekönyökölt a hasamba. Mint utóbb kiderült, gyermekem a tarkójával nekifeszült a medencémnek és nem mozdult onnan. Persze az egészről elfelejtettek tájékoztatni, csak egyszer nem hozták be a szoptatásra, mert elvitték vizsgálatra a véraláfutásos tarkója miatt és akkor derült ki a történet. Szerencsére – és ez nem rajtuk múlt – nem lett semmi baj.

Aztán amikor 3 éves lett, sorozatban késlekedve történtek meg a vizsgálatok egy betegsége alatt. Arcüreg-gyulladás, mellhártya-gyulladás, tüdőgyulladás, aztán mivel ez sem gyógyult, kórházi kezelésre utalták be, de akkor már a tüdeje és a szívének az alsó része is vízben állt. 10 nap után kiadták, természetesen tudtuk, hogy a tüdőgyulladás ennyi idő alatt nem gyógyul meg, de másnap reggel egy ismételt magas lázról mégis úgy gondoltuk, hogy 10 napos kezelés után már nem rendes dolog, ezért visszavittük a kórházba. Ez volt a szerencse, mert a kórházban kapott egy életrevaló kórházi baktériumot. Szívburok-gyulladás volt a következő diagnózis. Ekkor viszont már legalább jó kezekben volt, egy gyermek szívspecialista orvos személyében.

Azt gondoltuk, ezzel vége az ijedtségnek, de nem. Újabb másfél hét után telefonáltak egy vasárnap reggel, hogy azonnal menjek a gyerekhez, viszik át a fertőző osztályra, bárányhimlős lett. Ott aztán felülbírálták a dolgokat, azt mondták, a szíve nem szorul kezelésre, nem kell tovább az a gyógyszer, amit kapott. Úgy éreztem, nem bírom már tovább, haza akartuk vinni, de a szívburok fertőződése miatt ez felelőtlenség lett volna, de ha ott hagyjuk kezelés nélkül, az is. Végül visszamentünk a szívspecialista orvoshoz és elmondtuk neki, ha semmit nem tesznek, akkor borítjuk a bilit, senkire nem leszünk tekintettel. Erre ő vette a kezébe a dolgokat, engem felvettek kórházi kezelésre a fiam mellé, figyelemmel kísérhettem a kezelést. Ezen is túljutottunk. 6 éves koráig penicillint kellett szednie, hogy véletlenül se kapja el azt a baktériumot, amit a kórházban sikerült összeszednie. Kemény 3 év volt, minden betegségre ugrottunk, tartottunk tőle, hogy megint az a baktérium, de végül ez is elmúlt.

Aztán 15 éves korában egy 40 fokos lázzal járó vakbélműtét halogatásával próbálták legközelebb megölni, de azt is megoldottuk, fel voltunk már készülve, jóindulatot nem is feltételeztünk, tehát eleve támadásra készen, felvértezve indultunk neki, hogy a jogainkat kiharcoljuk bármi áron és ez sikerült is.

Nagyjából 20 évvel később viszont már megint nem ment könnyen a csatározás. Furcsa tüneteimre kerestem az okokat, de folyton bizonyítani sikerült az egészségügynek, hogy nincs nekem semmi bajom.

-          Fogyjon le és megszűnnek a tünetei!

-          Aha, persze, értem, de ez is egy tünet volt, hogyan lehet a semmiből 120 kilósra hízni.

Az endokrinológus főorvosnő egyenesen látnoki tehetségét csillogtatta, mikor beléptem a rendelő ajtaján teljesen ismeretlenül és rögtön így fogadott:

-          Látom már drága, hogy mi okozza a tüneteit, hát le kéne fogyni drága! Tudja, én hogy néznék ki, ha mindig azt enném, amit szeretek?

Körülnéztem magam mögé, mivel tünetekről még szó sem volt, addig csak köszöntem, de rájöttem, hogy valóban nekem szólt a „drága”.

A lényeg, hogy a vérvétel teljesen jó volt, igaz az én pajzsmirigyről készült magán ultrahangos vizsgálatom nem azt mutatta, de ez őt egyáltalán nem érdekelte, közölte, hogy ez nem igényel kezelést. Egyébként nekem a testvérem mondta, hogy menjek el egy ultrahangos vizsgálatra, mert neki soha nem látszott a vérvételben semmi, mégsem volt egészséges a pajzsmirigye, neki ki is vették az egészet.

Azt azért megkérdeztem a doktornőtől, hogy esetleg vitaminok, vagy gyógykészítmények tudnak-e javítani a közérzetemen, azt válaszolta, hogy biztos nem, az kidobott pénz.

Ezzel szemben a saját magam tanácsára szedett vitaminok és gyógynövények után 1 év múlva eltűntek a göbök.

Persze nem nyugodtam bele, hogy nekem ezt az állapotot már így kell megszoknom, magánrendelésre mentem, ahol aztán felírták a megfelelő gyógyszert. Onnantól kezdve magamnak állítottam be a gyógyszer adagolását, két év alatt fogytam 33 kilót és úgy általában sokkal jobban lettem, mint kezeletlenül.

Hát ez az én történetem az egészségügyről. A bizalom pedig közben elveszett.

 

2022. 05. 14.

Sznearanka•  2022. április 6. 06:36

Hogyan tanult meg Csahos kukorékolni

Mihail Pljackovszkij: Hogyan tanult meg Csahos kukorékolni


Csahos, a kiskutya meghallotta egyszer, hogyan énekel Kukorás, a kakas, és bosszankodni kezdett: „Miért van az, hogy mi, kutyák nem tudunk így énekelni?” Oda is ment a dalnokhoz, és így szólt hozzá:

- Taníts meg kérlek, kukorékolni! Olyan pompásan énekelsz, hogy hajnalban még a nap is felkel a te dalodra.

- Hát, ami igaz, az igaz – mondta a kakas. – Sokan kedvelik a hangomat. Hanglemezfelvétel is készült a hangomról.

- Hanglemez? Tényleg? – tátotta el a száját az ámulattól Csahos.

- Kakasbecsszóra! – felelte büszkén Kukorás. – A hanglemez címe: Madárhangok. Fölvették erre még valami fülemülének meg valami kakukknak a hangját is.

- Én is szeretnék a hanglemezre kerülni! – sóhajtott Csahos.

- No, rendben van – esett meg rajta a kakas szíve. – Én majd kukorékolok, te pedig énekeld utánam.

- Ó, ez nagyon jó lesz! – örvendezett a kiskutya.

- Rajta, kezdjük! – adta ki az utasítást a tanár. – Ku-ku-ri-kú!

- Csak-vah-vah-vah! – ismételte meg a kiskutya.

- Nem megy még ez a nóta – jegyezte meg Kukorás. – Na, próbáljuk meg részletekben!

- Jó, próbáljuk meg! – mondta Csahos töretlen lelkeseséssel.

- Ku…

- Csah!

- Ku…

- Vah!

- Ri-kú!

- Vah-vah!

- Nem jó – komorodott el a kakas. – Vagy én vagyok rossz tanár, vagy pedig te vagy… izé… hogy is mondjam… egy kissé nehézfejű tanítvány.

- Sehogy sem megy nekem a te dalod – horgasztotta le fejét Csahos. – Pedig úgy szeretném, ha az én hangomat is fölvennék hanglemezre.

- Semmi baj – nyugtatta meg Kukorás a kiskutyát. – Kakas módra nem tudsz ugyan énekelni, de nagyon jól énekelsz kutya módra. És a te kutyanótádról feltétlenül hanglemezfelvételt kell készíteni. Egy másik hanglemezt. Ennek majd Állathangok lesz a címe.

- Hát ez remek! -vakkantott a kiskutya, és örömében megcsóválta a farkát. – Hát ezt nagyon ügyesen kigondoltad! 

- De azért minden nap gyakorolni kell – figyelmeztette a kakas.

- Feltétlenül! Máris rohanok! Elkezdem a próbát – lelkesedett a kiskutya. Csahos kirohant az udvar közepére, és mint akit felhúztak, elkezdte fújni véget nem érő kutyadalát:

Csah-csah, csah-csah, csah-csah!

Vau-vau, vau-vau!

Vah-vah!

Vau-Vau!

Csah!


Fordította: Réz András

Sznearanka•  2022. február 3. 18:21

Csoki története

Csoki története


Akartunk egy kutyát. De nem kistermetűt, mert a kicsik olyan zajosak, hiszen ha „valaki” kicsi, nagy szája kell legyen, mert ha nem elég hangos, ki fogja meghallani? Szerintem igazunk lett. Sokáig nézelődtünk, voltunk az Állatbarát Alapítványnál is, de nem talált ránk egyetlen kutya sem, ott sem. Aztán találtunk egy 6 hónapos angol vizslát hirdetésben. Igaz, így utólag végiggondolva nem angol vizsla volt, inkább vizsla keverék, bár az angol vizsla leírásokban találtam olyat, hogy a korai nemesítések idején voltak barna színű angol vizslák is. Ez a kutya csokoládébarna színű volt, de onnantól kezdve, hogy „kiválasztotta” Lacit gazdájának, vagyis amint kiengedték a kennelből, azonnal hozzánk futott, és látványosan a lábára ült, ez már egyáltalán nem is számított. Egyszerűen meglágyította a szívünket.


Az autóban olyan természetes egyszerűséggel foglalta el a „helyét”, mintha mindig is ott utazott volna. Az előző gazdái megkérdezték, hogy csak nem az utastérbe hagyjuk beszállni? Jó neki a csomagtartóban is. Na nem, akit én családtagnak fogadok, nem fog a csomagtartóban utazni, mint egy poggyász! A hazafelé vezető úton végig nyugodtan aludt. Aztán ahogy hazaértünk, megmutattuk neki a házát, amit elégedetten el is foglalt. Aztán órákig ki sem jött onnan. Laci fiam már kezdett nyugtalan lenni, - biztos beteg lett, azért nem jön ki! Hát nem lett beteg, furcsa módon ez a kutya rögtön otthon érezte magát nálunk. Aztán mikor eldöntöttük, békén hagyjuk őt, hadd pihenjen, meghallottuk, ahogy mély hangon “körbeugatta” a telket, felmérte a területét, ezután itt ő lesz a gazda.


Korábban, amikor társasházban laktunk, csak egy papagájunk volt, kutya vagy macska nem. Illetve nekünk még gyerekkoromban, amikor a szüleimmel és testvéreimmel a tanyán éltünk, mindenféle állatunk volt, nem csak kutya és macska, hanem haszonállatok is. Mi gyerekek is megszoktuk, hogy a haszonállatokat élelmezési célból tartjuk, de azért ugyanúgy szerettük őket, és megsirattuk, ha meg kellett halniuk. Mindezek ellenére, nem gondoltam, hogy egy kutya ekkora érzelmi támogatást tud adni az embernek, amilyen támogatást nap mint nap kaptunk a Csokitól. 

Laci korábban már cicákat cipelt haza, azok is képesek voltak a szeretetre, de ez a kutya olyan volt, mintha kis antennákkal kapcsolódott volna hozzánk, minden rezdülésünkre válaszolt szeretet megnyilvánulásaival, leszegett fejével, szégyenkező pillantásaival, ha éppen valami rossz fát tett a tűzre. Ha Lacinak vigasztalásra volt szüksége, a szíve fölé helyezte a fejét, és addig dörgölőzött hozzá, míg ő el nem nevette magát. Ilyen hatalmas szívű kutyát még nem láttam. Amikor Laci már évek óta nem lakott velünk, akkor is még az utca közepén járt az autó, amivel ők közeledtek, de a Csoki már felkapta a fejét. Miből érezte, hogy a gazdája jön, mai napig sem tudom, hogy az autót tudta-e beazonosítani a hangjáról, vagy tényleg a kis antennáival érezte meg a gazdi jelenlétét, számomra örök rejtély marad. 


Nagyon korán lettek kiskutyái, 2 éves volt akkor, és máris 8 kiskutya lett, 7 maradt meg. Ez is akkora élmény volt, ahogy nevelte őket, szobatisztaságra, viselkedésre. Nem feltételezi az ember, hogy egy állat is viselkedni tanítja a kölykét. Télen születtek a kiskutyák, a műhelyben laktak, igaz, a Csoki is ott lakott már korábban is télen, rövid szőrű volt, nem jól viselte a hideget. Kutyaajtó volt a műhelyajtón, ott tudott közlekedni ki-be, ezt a kiskutyák is könnyen megtanulták. Amikor már szobatisztának kellett lenniük, ébredéskor a Csoki kijött a kutyaajtón és egyfajta jellegzetes hívó nyüszögéssel kihívta a kölyköket is, így megszokták, hogy kint kell elvégezni a dolgukat. De nem csak ebben nevelte őket, nem volt szabad belemászni a virágcserépbe, mert akkor megráncigálta a bundájukat a nyakukon. Vagy nem volt szabad elcsatangolni a kapu alatt sem. 

A kiskutyákat mindig seprűvel terelgettem ki a műhely belső részéből, nehogy ott maradjanak bezárva, vagy olyan helyre bújjanak be, ami veszélyt jelent rájuk. Annyira haragudtak a seprűre, egyszer kint felejtettem és arra mentem haza, hogy szanaszét cibálták, alig győztem összetakarítani. Az udvaron pedig olyan pusztítást végeztek, a növényeknek egy év is kellett összekapni magukat, hogy újra termőre forduljanak. Tavasszal, mikor már kifeküdtek a kiskutyák napozni, és hazaértem, majd felborítottak, úgy rohantak elém, mikor hazaértem. Annyi szeretetet adtak ők is, megérte a sok törődés, amit rájuk kellett fordítani. 


9 éves volt a Csoki, amikor Laci elköltözött, igazából az ő kutyája volt, de Zsuzsáéknál (Laci párjáéknál) már volt 2 kutya, nem tudta vinni magával. Mi nem tudtunk annyit foglalkozni vele, amennyi elvárható lett volna, mindketten dolgoztunk egész nap. Ez főleg télen volt problémás, hiszen este, mire hazaértünk, már hidegebb is volt, mint nappal, és mivel rövidszőrű volt, inkább behúzódott a házába. Azért még 3 évig velünk volt. 

Aztán a sógornőmék “örökbe fogadták, ugyanis a sógornőm otthon volt a két kislányukkal, ezért a kutya a legjobb helyre került. Szerették is az állatokat, meg így az egész napos magány után lett neki társasága, a sógornőmék, meg a cicák. A legkisebb cicával különösen összebarátkoztak, még együtt is aludtak. Aztán a sógornőmnek jelezték a szomszédok, ha elmennek a gyerekekkel boltba, akkor a Csoki keservesen sír utánuk, ezért vittek hozzá még egy kiskutyát is.

Mindennek ellenére sajnos nem sokáig tartott a Csoki új élete. Valamiért nem akarta valaki, hogy a Csoki ott lakjon. Egyik nap az új gazdik arra mentek haza, hogy a Csoki valami bedobált babapiskótát eszik, szegény cica pedig már ott feküdt kinyúlva. Fagyállóval megmérgezték őket. 


Így visszaemlékezve, gyerekkoromban is volt olyan, hogy nagyon megsirattuk a kutyát, amikor meghalt, mégis meglepett, hogy ennyire tudjon fájni az ő elvesztése. Jó kutyánk volt, mindig jó szívvel fogunk rá gondolni. 13 éves volt.

2021.02.07.

Sznearanka•  2022. február 1. 10:25

Születésnapomra

Születésnapomra

“Amikor elérsz egy bizonyos kort, akkor rádöbbensz, hogy az életed véges, és ez könnyen elkeseríthet. Úgy döntöttem, hogy ehelyett inkább hálát adok minden pillanatért, és maximálisan kiélvezem őket.” (Sting)


Szokták mondani, a kor csak egy szám, és ezzel majdnem egyet is értek, bár ahhoz képest, hogy mindig azt gondoltam, én majd nagyon jól viselem az évek gyarapodását (nem írok öregedést, mert félek tőle, mint a tűztől), sajnos nem így van. Talán a visszaszámlálás még nem kezdődött el, és remélem addig még sok idő van hátra, ha nem is egyharmad élet, de talán majdnem annyi. Mindegy is, egyelőre nem akarom tudomásul venni, hogy „ebben a korban már” miket kellene elfogadnom, s ha ez vezetett oda, hogy sok mindent tettem az egészségemért, a lelki békémért, akkor ez egy jó dolog. 

Például el kellene fogadnom, hogy  folyton fájnak az ízületeim. Nem akarom és nem tudom elfogadni. Oké, fájjanak kicsit, fájjanak néha, de ha tenni tudok ellene, ahogyan meg is teszem, akkor ne fájjanak állandóan. Hatásos a mozgás, amit napi szinten bevezettem az életembe, mert segített a fájdalmak csökkentésében. Sikeres az éppen megfelelő vitaminok, gyógynövények, gyógykészítmények szedése, jól vagyok. Maradjon is ez így, és mindenkinek azt kívánom, legalább ennyire érezze jól magát ennyi évesen.

Amikor 4 évvel ezelőtt harcoltam azért, hogy gyógykezelést kapjak pajzsmirigy alulműködésre, akkor is egy ilyen megjegyzést kaptam: „Ebben a korban már ezt el kell fogadni!” Nem fogadtam el. Addig jártam a nyakukra, míg megunták és végül rábólintott valaki, jól van, próbáljuk meg. Mit nyertem vele? Szerintem akár 10 évet is, ráadásul azóta a mindennapjaim lettek sokkal jobbak. Aranyos volt valakitől a megjegyzés: „Ezek szerint tényleg ez volt a bajod”. Hát igen, ezek szerint igen, tényleg ez volt a bajom. Én mégis hálás vagyok nekik, mert megtanultam, hogy egy szem gyógyszertől semmi nem fog megoldódni. Ha ezt várod, akkor csak áttolod a felelősséget az orvosodra, és azt gondolod, mindent megtettél, szenvedsz tovább, és másokat okolsz ezért.

Aztán egy évvel ezelőtt, amikor kiderült, hogy a lúdtalp és a bokasüllyedés már elég kellemetlen deformációkat hozott létre, akkor is egy ilyen megjegyzéssel kellett szembesülnöm, hogy „ebben a korban már nem szoktak elkezdeni lúdtalpbetétet hordani”, amire csak annyi válaszom volt, hogy „ugye azért nem baj, ha én mégis megpróbálom?” Nem volt könnyű, 4 hónapig minden lépés kínszenvedés volt, minden létező ízületem, izmom fájt, ínszalagok gyulladtak be, de megérte!

Sok mindent megéltem, sok mindent tapasztaltam, de a legfontosabb, boldog vagyok attól, hogy mostanra kijelenthetem, minden a fejlődésemet szolgálta. Megtanultam mindenért hálásnak lenni, megtanultam, hogy semmi sem történik véletlenül, s a boldogságot nem kívül kell keresnünk, mert bennünk lakik. A siker mindenkinek mást jelent. Van aki fényes karrierről álmodik, van aki rivaldafényről, és van aki “csak” boldog akar lenni. A siker elérésének pedig nem titka, hanem ára van. 

Arra biztatlak, ne nyugodj bele, hogy valami megváltoztathatatlan. Tégy meg mindent azért, hogy ne kelljen nap mint nap tudomásul venni, beleragadni dolgokba, hanem tegyél azért, hogy a számodra ideális, vagy legalább elfogadható állapotot elérd. Ha ezt megteszed, már attól is jobban fogod magad érezni. Nő az önbecsülésed, hiszen nem feltartott kézzel várod a történéseket, hanem megvalósítod az álmaidat, létrehozol valami megfoghatatlan jót az életedben. Persze azért az sem árt, ha ezek az álmok reális lehetőségeken alapulnak. Örülni kell minden apró jónak, tudjátok, azt szoktam mondani, hogy örülök minden sz...nak mint a ganajtúró bogár. Érdemes talpra állni, két lábbal állni a földön. A nehézségek csak megoldandó feladatok, s ha sikerül megoldani, erősebbek lesznek a kapcsolataid és te magad is. 

2021.01.28.

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom