Homokszemek blogja

A fényhozó - elképzelt történet (novella)

Andrea a fényhozók kifejezésre valahonnan a sci-fi olvasmányaiból emlékezett, jó volt hinni benne, legalább addig, amíg olvasta a könyvet.

Amikor először hallott róluk, a lelke szinte ujjongott az örömtől, hogy - Na ugye, tudtam én! Szinte sürgetően érezte a "hívást", hogy közéjük tartozzon. Az első találkozások érdekesek voltak, de tulajdonképpen semmi extra, egy kicsit csalódás volt, hogy ez csak ennyi, bár a végén a beavatás már sejtetett valamit, ami nem szokványos.
A következő hetek, hónapok gyakorlással teltek. Azt nem gondolta volna, hogy olyan képességek is felszínre kerülnek, amelyekről korábban voltak már sejtései, de mindig "elaltatta" magában ezeket a gondolatokat - Ugyan már, csak a fantáziám játszik velem. Most azonban eljött az a pont, amikor ráérzett a lényegre, ez már nem a képzelet játéka.

A járvány kezdetekor voltak olyan események, amik teljesen felborították a lelki egyensúlyát. Sosem volt egy ijedős, szorongó ember, most egy kicsit csodálkozott, hogy "járvány" vészhelyzet van, mintha külső szemlélőként figyelte volna az eseményeket.
Olyan munkája volt, hogy nem maradhatott otthon. Az irodában viszont furcsa érzései voltak. Főleg lelkileg, de aztán testileg is többször furcsán érezte magát, mintha valami nagyon rossz közeledne és pánikszerű menekülési vágy fogta el. Akkor még nagyjából ezt meg tudta magyarázni, de később már határozottan érezte, ezek nem az ő érzései. Ha olyan emberek voltak körülötte, akik féltek, szorongtak, a pánik, a tünetek felerősödtek. Annyira, hogy többször ki kellett mennie, hogy kisírja magát.

Aztán egyszer volt egy olyan érzése, mintha minden felől támadás érné, szinte vissza kellett fognia magát, hogy ne kapkodja a fejét. Egyszer egy elég durva ütést érzett a fején, holott senki nem volt a közelében. Ekkor már tudta, hogy valaki, valakik támadták meg lelki, mentális szinten. Aztán később már megtanulta megvédeni magát, olyankor ezek az érzések eltűntek.
Innentől kezdve tudott magára vigyázni, képes lett "tisztán tartani" maga körül a teret. Azt gondolta, több meglepetés nem érheti, bár ennek a "képességnek" utána megismerte a jó oldalait is, érezte az energiákat, tudta a "válaszokat", és minden eseményt képes lett elfogadni, hogy - Ennek így kellett történni.

Aztán elkezdett meglepő dolgokat látni, mindig akkor, amikor félig-meddig elbambulva sétált az utcán. Először munkába menet látott egy embert svájci sapkában a játszótéri padon. Nem is foglalkozott volna vele, de ki hord manapság svájci sapkát? Amikor a figyelme "visszatért" a bambuló állapotból, az ember eltűnt. Még percekig pásztázta a játszóteret a tekintetével, de sehol nem látta. Még azt is próbálta összerakni, miről gondolhatta azt, hogy ember, de a néhány méterrel arrébb lévő kukán kívül más nem jöhetett számításba. Fizikailag nem volt lehetséges, de megnyugtatta a tény, hogy megtalálta a magyarázatot. Egy-két hétig nem is történt semmi, de aztán egyetlen reggel két olyan alakot is látott, ami nem hagyott kétséget afelől, hogy nem káprázik a szeme, valóban lát valami szokatlant. Először az egyik lépcsőház bejárata fölötti előtetőről "csusszant le" egy fekete alak kísérteties, hörgő sóhajtással, de az árnyékszerű alaknak nem emberszerű sziluettje volt, hanem egyenes, éles szélekkel, mintha egy fekete esőkabát lett volna. Ahogy elkapta a tekintetét, hogy ugyan, ez hülyeség, de azért visszanézett, erre a jelenet megismétlődött.

Aztán tovább sétálva az egyik lépcsőházból lefelé vezető lépcsősoron egy magas, vékony, fiatal férfi jött le, barna, kézzel kötött kardigánban, és csak úgy simán elment mellette. Ahogy ránézett, úgy kezdett elhalványulni, és ahogy elhaladt mellette, el is tűnt.
Egy későbbi alkalommal a kórház sürgősségi osztálya előtt haladt el. Megint fél meditatív állapotban, meglátott egy katonát, de csak úgy futólag "jelent meg" a látóterében, de ahogy elhaladt, visszakapta a fejét, mert meglepő volt a katona ruhája, ami olyan első világháborúsnak tűnt, de a katona közben már eltűnt.
Innentől kezdve kezdett "résen lenni", nem bambult el, figyelt. Az ilyen eset nem ismétlődött meg, pedig nem félt egyetlen egyszer sem, csak rácsodálkozott a dolgokra.
Egyik este zuhanyzás közben, ahogy hajat mosott és becsukta a szemét, egy halott arc jelent meg a lezárt szemhéján, mint egy vetítővásznon. Közben pedig a hátán egy hideg fuvallat futott át. - Ne, ne, legalább itt ne, legalább itthon ne gyertek...! Így tiltakozott a gondolataiban. Ahogy kinyitotta a szemét, a jelenség el is tűnt.

Aztán jött a meghívó a Fényhozóktól, hogy egy rendezvényükre menjen el, de úgy érezte, ez most nem az ő története. Először talán ezeket a dolgokat kellene megtanulni kezelni, és már ez sem kevés. Nem ment el a rendezvényre, arra gondolt, hogy kicsit jobban oda fog figyelni a lelki fejlődésére és esetleg majd utána...
Talán még nem elég érett újabb képességek fejlesztésére. Talán még nem kell tudnia más dolgokat. Neki egyelőre ennyi is elég.

2022. 12. 29.

December még lustálkodik,

az ősz tenyerében henyél.

Hozhatna már fagyot, havat,

felválthatná az őszt a tél.

Gyerekek keze nyomában

születnének hóemberek,

fákat, bokrokat, ágakat

jégvirágok csipkéznének.

Avarszőnyeg az erdőben

puha takaróra vágyik,

erdő népe hóesésben

álmodik, és nem is fázik.

Nem tudjuk, hogy merre jártok,

hófelhők jöjjetek végre,

hótakarót borítsatok

a karácsonyra, újévre.

Fekete köpenyét magára öltötte

éjszakánként mindig csend volt körülötte

tudta, a világon senki nem szereti

nem bánja ezt a munkát már befejezi

nem mintha már végleg eltűnne a Földről

utódja úton, valahonnan a ködből

arra tanította, hogy kitartó legyen

a szorításából könnyen ne engedjen

feladata mára neki is fájdalmas

jó hogy mai napja nem olyan mozgalmas

csak egyetlen emberhez van meghívója

nem szívesen megy hozzá látogatóba

oldaltáskáját magára kanyarítja

tudja, estére valaki telesírja

nem is bántaná soha az embereket

de ők minden fájdalmat magukra vesznek

nem tudják, hogy a Földre tanulni jönnek

s a ragaszkodásba megszakadnak szívek

bánatod vezet rá arra az érzésre

szükséged van az élet szeretetére

Fekete ruháját a Föld

bíbor köpenyre cseréli,

a Napot pacsirta ébreszti,

sóhajt egyet a korai zöld.

Maradj még itt nekünk Tavasz,

álmunk ne vidd el ilyen korán,

időzz még velünk az út porán,

míg friss hajtásokat oltasz.

A kelő nap még tavaszt idéz,

délre pedig már nyárba fordul,

üvegcserép tükre kicsorbul,

leplezetlenül a fénybe néz.

Te, ki sürgeted a nyarat,

hagyd időzni a kikeletet,

hadd táncoljon még keveset,

a nyár majd később arat.

Erősödjön a fák lombja,

takarjon gyenge fiókákat,

bokrok sűrűje állatokat,

nőjenek meg a kölykök sorra.

Aztán majd jöhet a nyár is,

amint a május elköszön.

Jöhet a szüntelen fényözön,

itt lesz nekünk mindjárt úgyis.

Szuchánszki Aranka: Baracknyílás idején